Nem az elme betegsége

Az epilepsziáról szóló legrégibb lelet egy babiloni táblán maradt fenn, az időszámításunk előtt 2000 körül keletkezett, 40 táblából álló Babiloni Orvosi Kódexben. A táblára gondosan feljegyezték mindazokat a rohamfajtákat, amelyeket ma is ismerünk. Hippokratész ókori görög orvos forradalmi újítása volt, hogy rámutatott: az epilepszia az agy megbetegedése.

Sokáig félelemmel tekintettek az epilepsziával élő emberekre. Pedig olyanok is szenvedtek e betegségben, mint Julius Caesar, Nagy Péter cár, Napóleon, IX. Pius pápa, Dosztojevszkij vagy Lord Byron, a költő. Az epilepsziában jelentkező agyi működészavar korszerű szemléletének első szószólója Hughlings Jackson londoni ideggyógyász volt a 19. században.

Az epilepszia (visszatérő görcsrohamokra való hajlam) a leggyakoribb agyi zavar, de nincsen köze az elmebetegséghez. Az öröklött hajlam mellett különböző balesetekből adódó fejsérülések, fertőző betegségek utáni állapot következtében, valamint születés előtti és alatti károsodások miatt jöhet létre a váratlan eszméletvesztés. Többnyire csak az úgynevezett nagy rohamot ismerik az emberek, amely azonban csak egyike az epilepszia harminc különböző megjelenési formájának. Van például úgynevezett kis roham is, amely rövid ideig tartó szellemi kieséssel jár, máskor a beteg pár pillanatra csupán összerándul, mintha megrettent volna valamitől, illetve elrévedt, elbambult volna. Közvetlen kiváltó oka az agy elektromos túlműködése illetve zavara. A beteg a roham ideje alatt történtekre nem emlékszik vissza.

Kampány az előítéletek ellen

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1997-ben világméretű kampányt hirdetett az epilepsziához kapcsolódó előítéletek ellen. Számos országban ugyanis még mindig nem agyműködési zavarnak tartják, ezért a betegséggel élők jelentős része nem jut gyógykezeléshez.

Magyarországon mintegy 60 ezer embert, illetve családot érint az epilepszia, és mintegy félmillió embernek lehet életében egyszer vagy többször epilepsziás rohama. A mai korszerű kezelések (gyógyszerek, esetleg műtét) eredményeként a betegek 70–80 százaléka tünetmentesen élhet, ugyanakkor minden második beteg a vele szemben táplált előítéletek miatt képtelen beilleszkedni a társadalomba.