Rácsaptak a kéregető színészkezekre

Miután a GKI a fővárosi üzemeltetésű színházak finanszírozásáról megjelent tanulmányában 1,1 milliárd forintos elvonást javasolt lázcsillapítás gyanánt, nagyot hördültek a szakma képviselői. Azt, hogy valamilyen változásra szükség van, ők is elismerik, mivel a tünetek nem enyhültek már vagy 15 éve. Csakhogy mindenki félti a saját szemétdombját. Az első hidegzuhany kiheverése után a főváros legújabb ötlete szerint a drasztikus beavatkozás helyett, hosszú távú gyógykezelést tervez, és három év alatt szabadítaná meg a teátrumokat az 1,1 milliárd forinttól, így évente „csak” 400 milliót vonnának el tőlük. Szerinte a támogatásmegvonás leginkább a musicaleket, illetve egyéb pénztermelő műfajokat érinti, amelyek az ő megítélése szerint piacképesebbek. A gyermek-, művész- és az operettszínházak továbbra is részesülnek a főváros támogatásában. Emellett Demszky a támogatási rendszer teljes felülvizsgálatát irányozta elő.

Nem a konzerválás a cél

A munkacsoportok legfontosabb következtetése, hogy a színházi törvény előkészítésének nem lehet kiindulópontja a jelenlegi nehéz pénzügyi helyzet. A magyar színházi struktúra, így a magyar színházi intézményrendszer a kultúrtörténet folyamán kialakult kulturális örökség, melynek védelme és megtartása törvényi feladat. A munkacsoport nem elégedett a jelenlegi működési formákkal sem. Ehhez tudni kellene az épületek valós üzemeltetési költségeit, az egyes színháztípusokhoz tartozó menedzsment felépítését.

A színházak forrásait jelentősen bővíthetné a társasági adóról szóló törvény módosítása, mely szerint az adományt a társasági adóból írhatná le az adományozó, nem csak az adóalapból. A módosító javaslat 2005 októberében ugyan már volt a parlament előtt, de akkor az Országgyűlés elutasította.

Jordán Tamás, a Magyar Színházi Társaság elnöke kifejtette, a legerősebb érdekellentétek a strukturális változtatások esetén állnak fenn. Annak ellenére, hogy a főváros a jelenlegi 14 színházát sem tudja kellőképpen finanszírozni, Jordán úgy gondolja: számos olyan rendszeren kívüli teátrum van, ami még ezek felett is megérdemelne némi állami támogatást. A legmarkánsabb problémának azt tekinti, hogy a forráselosztások nem állnak egyenes arányban a közfeladatok ellátásának mértékével. A Nemzeti Színház igazgatója megőrizné a jelenlegi struktúrát, de ez nem azt jelenti, hogy konzerválná a jelenlegi rendszert, csupán úgy gondolja, hogy az alapjait meg kellene tartani, ezzel együtt újra nyomatékot adott azon véleményének, hogy a GKI által készített tanulmány semmiképp sem fedi a valós színházi helyzetet, és bármiféle szerkezeti átalakítás előtt egy pontos és reális felmérésre volna szükség.

A színházak költséghatékonyabb működésére több szakmai elképzelés is van. Míg nálunk a színházak állandó társulattal működnek, addig Európa több országában például elterjedt forma az „en suit” típusú struktúra, melynek lényege, hogy a teátrumok jelentős része magánkézben van, és csupán egy vagy két intézményt működtetnek állami pénzből, melyek nem rendelkeznek önálló társulattal, hanem csak a produkció erejéig állnak össze. A darabot pedig legtöbbször addig játsszák, amíg van rá néző. Jordán Tamás szerinte ez lehet, hogy költséghatékony forma, de legalább annyi hátránya van, mint előnye. Hátrányként említette, hogy például a művészi színházaknál nem lehet megvalósítani, mert kiszolgáló rabszolgává teszi a színészeket. Szerinte több variáció is elképzelhető arra, hogy miképp működjenek a fővárosi fenntartású színházak, de addig semmilyen elképzelést nem lehet megvalósítani, amíg a főváros nem szavazza meg a költségvetést. Azzal Jordán is egyetért, hogy nem feltétlenül van szükség mindenhol állandó társulatokra, és finanszírozás tekintetében is megoldásként szerepelhet, így a privatizáció is, de nem mindegy, milyen módon. A színiigazgató szerint megvalósítható lenne, hogy létezzenek olyan intézmények, melyek fenntartási költségeit az önkormányzat fizesse, de például a honoráriumot és a produkciók megvalósítását saját bevételükből oldják meg, illetve lehetnének olyan színházak, is, melyek pályázati úton oldják meg létüket.

Van, akinek jól megy támogatás nélkül is

Ha végignézzük a Fővárosi Kulturális Intézmények elmúlt évi működési támogatását, kiderül, hogy akad néhány teátrum, mely kiemelkedően magasan teljesít és vannak, melyek működési költségeik 80 százalékát állami forrásból oldják meg. Az Új Színház helyzete például egyáltalán nem virágos, ahol az összbevétel 80 százalékát fővárosi támogatásból oldják meg, s egy székre átlagosan 8300 forintnyi támogatást kap.

Hasonlóan rossz helyzetben van a Trafó is, melyet Szabó György igazgató nem is tagad. Az is tény, hogy a Kortárs Művészetek Háza az elmúlt évben veszteséggel zárt, miközben költségvetésük 60 százalékát kapják a fővárostól: ez 241 millió forintot jelent. Szabó a jelenlegi koncepciót fűnyíróelvnek tekinti, és úgy látja, hogy három választási lehetőség létezik. „Vagy megerősítik azt a vonalat, hogy szükség van az intellektuális kísérletező színházra, vagy rákényszerítenek bennünket, hogy egyfajta alternatív színházzá alakuljunk és kötelező darabokat is be kell építenünk a programba, ha továbbra is a főváros támogatását szeretnénk élvezni. A harmadik variáció, hogy lehúzhatjuk a rolót”. A Trafó igazgatója szerint a legnagyobb problémát a minisztérium kulturális intézményei okozzák (Millenáris, Művészetek Palotája, Nemzeti Színház) abban a tekintetben, hogy létük árszínvonal-emelkedést kényszerít ki a piacon, és amihez egy Trafó kevésnek tűnhet a versenyben. Szabó szerint a kultúrpolitika egyelőre nem tisztázott a fővárosnál, és nem lehet tudni, hogy intellektuális kihívások vagy kommercializálódás útján kíván haladni.

400 millióval több jut?

Bőhm András korábban már elmondta: nem akar kultúrpolitikát gyakorolni, célja a működés biztosítása. A főváros kulturális bizottságának elnöke lapunknak elmondta, hogy az eddig tervben szereplő 1,1 milliárd forint helyett valószínűleg „csak” 800 millió forintot vonnak el a színházaktól: az első 400 milliót még ez év második felében, a másik 400 milliót jövő évben. A kulturális bizottság elnöke olvasva a munkacsoport anyagát maximálisan egyetért azzal, de hangsúlyozta, hogy nagy munka előtt állnak még, hiszen az átalakítás mindenképpen érdeksérelemmel fog járni. Bőhm ennek ellenére sem tudja elképzelni, hogy bármelyik teátrumnak is be kellene zárnia kapuját. Az alapkérdés ugyanis az, hogy a rezsit a produkciós költségektől el kell választani, és utána a produkciós költségeknél meg kell nézni, mely darabok érik meg a közpénzből való támogatást és milyen indokból. Bőhm szólt arról is, hogy természetesen szükség van alternatív színházakra, de érdeke lesz az intézménynek, hogy átvizsgálja saját műsorpolitikáját, illetve spóroljon a rezsin. A jegyárak kialakításánál pedig figyelembe kell venni, hogy ha van egy jól futó darab, teltházas közönséggel, akkor meg kell nézni, hogy magasabb jegyáron is van-e rá kereslet. Viszont az üres színházakban nem látja értelmét a művészdarabok közpénzen való támogatásának. Tehát elsősorban a jegyáremelés jöhet szóba, különösen az eddig is magas jegyárakkal dolgozó, populárisabb műfajokat játszó színházakban a költségvetési hiány pótlására.

A pénzügyi keret véglegesítésére azonban legalább február 22-ig kell várni, amikor is a Fővárosi Közgyűlés szavazásra bocsátja a költségvetést.