Hogyan jutott el odáig ez az ország, hogy hazánk töpörödött bölcsei pár elvetett apróért állják a nyári kánikula gyilkos sugarait? Kicsit arrébb, újabb öregek képe; frissen, üdén, nyakukban a digitális technika legújabb vívmányai szippantják magukba a város látványosságait. Ők a nyugat nyugdíjasai. Széles mosoly az arcukon, rajtuk kevésbé látszik a kor. Ki gondolná azt, hogy a sarki bokrétás nénike, és a Gucci napszemüveges hölgy a turistabuszon ugyanazt az évszámot viseli?

Persze nekünk is jutott EU: támogatások, vasfüggöny-mentes határok stb. Még a boltjaink polcai sem adnak okot bárminemű szégyenkezésre. Valami mégis hibádzik a történetben. Új-Magyarország annyira rágyúrt a fiatalos lendületre, hogy valahogy kimaradtak a kánaáni csodavilágból mindazok, akik génjeikkel biztosították az utánpótlásunkat. Persze legyinthetünk erre is, mint általában a legtöbb hasonló esetre, hogy bizony a társadalmi közöny ránk boruló sűrű fellege nem engedi látni a láthatót, meg ugyebár a fától az erdőt.

Valaki legyint, mások pedig előszeretettel mutogatnak, általában a másikra. Egyik országházi tépi a másikat. Ha szerencséjük lesz az öregeknek, valamelyik országházi PR-esnek szemet fog szúrni a kiaknázatlan kampányreklám téma; virág mentesítjük Babi nénit, biztosítjuk számára az ingyen Balatont!

Viccet félretéve, valakinek igenis tennie kéne azért valamit, hogy akiknek köszönhetjük azt, hogy mi egyáltalán élünk, ne kelljen fagyban meg kánikulában fillérekért árulniuk a koszos tereken. Miért van az, hogy nyugaton megbecsülik az öregeket évtizedes munkájukért és a hátralévő életükben biztosítják nekik a boldog, felhőtlen öregkort? Nap, mint nap utánozzuk a Nyugatot, divatban, zenében, viselkedésben. Ideje lenne példát venni arról is, ahogyan az idősebb generációval bánnak, nem?

Addig is, amíg az öregek nem jönnek újra divatba, Babi nénik maradnak a tereken, én pedig szégyenkezve sandítok a napraforgó csokros vödreikre.