A magyar politikai elit számára a Trianonhoz való viszonyulás közel kilencven éve kényes kérdés. Általában ezért az ország vezetői szőnyeg alá söpörték a témát. Húsz éve van demokrácia meg szólásszabadság, mégsem került a közbeszéd fő témái közé Trianon-ügye. Most azonban van esély ennek megváltoztatására.

Nem kell húzni-halasztani

Mert bizony éppen itt az idő, hogy kikerüljön a szőnyeg alól Trianon. A magyar politikai rendszernek, sőt a pártok által hangoztatott ideológiáknak is sokszor Trianon láthatatlan szelleme adott ilyen vagy olyan irányt. Hiába nem beszéltük ki, ott sunnyogott a levegőben és meghatározta a jó vagy rosszabb viszonyt a Kárpát-medence magyar lakosságához, sőt néha egymáshoz.

Pedig ténykérdés, hogy a békediktátum aláírása a magyar történelem egyik meghatározó eseménye: legalább olyan sorsfordító, mint a Mohácsi vész, a Nándorfehérvári diadal, vagy 1956. október 23. Ám míg az előző kettő a középkorunkban, az utóbbi – Trianonnal együtt – a modern Magyarország sorsában jelentett mérföldkövet. 1956-ról nyíltan megemlékezünk, Trianont eldugjuk.

Túlmutat magán

Természetesen nem csak a megemlékezés a kérdés. Sokkal többről van itt szó – ezt mindannyian tudjuk. A politikai elitünknek jobb-, vagy baloldaliságától függetlenül szembe kell néznie a trianoni örökséggel. Sőt! Nemcsak szembenézni, de tisztázni annak a történelmi kornak a tényeit. Tisztázni, hogy mi és miért történt, hogyan veszíthette el az ország területének kétharmadát és lakosságának több mint felét. Ez, bármilyen oldalról is nézzük hatalmas tragédia volt.

Az, hogy ez mit jelentett gazdaságilag, nem része ennek az írásnak. Az viszont annál inkább, hogy milyen társadalmi traumát, de még inkább lelki sebeket okozott az egyénekben. Ezeket a lelki sebeket pedig csak akkor lehet begyógyítani, ha az ország vezetése segít benne.

Pontosan tudjuk, hogy a szélsőjobb számára Trianon milyen hívószó, és csak a vakok nem látják, hogy egyre több a Nagy-Magyarország matricával közlekedő autó, vagy hasonló szimbolikájú póló, sapka, stb. Mindezek látszólag valamiféle határrevíziós gondolatokat mutatnak, valójában azonban csak a fájdalmat, a nem-feldolgozás tehetetlen kiáltását jelentik.

Nehéz lenne azt gondolni, hogy bárki ma határrevízióban gondolkodik – és épeszű. Realitása a nullával egyenlő, csak egy újabb háborúba sodornánk az országot. Éppen ezért a trianoni traumát nem csak nekünk, de az uniónak is meg kellene tárgyalnia. Mert, ahogy nálunk, úgy Európa boldogabbik felén sem szívesen emlékeznek erre, sőt, éppen úgy ahogy itthon, ott sem akarnak tudni róla… Talán érzik benne saját sarukat. Nem is beszélve a környező országokról…

Minimum

Az emléknappal kapcsolatos vita tehát (és a határon túliakról szóló új, kettős állampolgársági törvény) jó apropó arra, hogy az országot irányító politikusok, illetve a közélet neves személyiségei egy olyan vitát kezdjenek, aminek a végeredménye egyfajta Trianonról alkotott nemzeti minimum lenne.

Helyesen tettük ezt meg 1956-al és a holokauszttal kapcsolatban. Ezekben a vitákban is fellángoltak a téboly jelei: emlékezzünk Havas Szófia szocialista országgyűlési képviselőre, aki ellenforradalomnak nevezte az akkori eseményeket, vagy azokra, akik a holokausztot tagadják. Végül azonban csak helyre kerültek a dolgok. Így kell tennünk ezzel a 90 éve lezajlott történéssel is. Minél alaposabban teszünk ennek eleget, annál könnyebben lehet begyógyítani a sebeket - és annál hamarabb lehet kifogni a szélsőjobbosok vitorlájából az erről fújó szelet.

Ahogy a kampányban is mondták: itt az idő! Ez így is van, mert Trianon nem szabad, hogy kényes, elmismásolt kérdés legyen, egy örök szálka a magyar szívben, sokkal inkább egy fájdalmas, de letisztázott sorsforduló.