„Sosem akarok megélhetési celeb lenni”

Több mint tíz éve ismerjük egymást, és bár egy ideje nem találkoztunk, most örömmel állapítom meg, hogy Bery remekül néz ki, irigylésre méltó kondícióban van. Külsejére való igényességét édesapjától örökölte, aki bár sebészként praktizál, valamikori profi jégtáncosi múltját nem feledve 62 évesen is napi szinten sportol.

-Nem sokat hallottunk felőled az utóbbi két-három évben..

-Két éve meghalt az édesanyám, ráadásul igazságtalanul fiatalon, 57 évesen: mostani „eltűnésemhez” ez nagyon nagyban hozzájárult. Betegsége idején, közel egy éven át szinte minden áldott nap vele, mellette, körülötte voltam, miután pedig elment, át kellett gondolnom az életemet, hogy újra tudjam kezdeni. Az magától értetődő volt számomra, hogy énekelnem kell.

-1992-ben, még Sugár Berciként jelent meg az első anyagod, aztán 1999-ben már Bery néven az első, majd 2000-ben a második, most pedig a harmadik nagylemezed lát napvilágot, DISCO címmel. Mire utal a cím..?

-Nem igazán retro stílusú a lemez, márcsak a producer Tzumo Árpád okán sem, hiszen az ő neve jó tíz éve a dzsesszvilágban közismert. A dalokat teljes mértékben Tzumo komponálta, míg a szövegek nagyrészét én magam írtam. Egy zenész a dalaiban élheti ki leginkább az érzelmeit, örömét, bánatát, így persze van olyan szám a lemezen, amit konkrétan anyu elvesztése inspirált.

-Édesanyád volt a legnagyobb rajongód…

-Neki borzasztó fontos volt mindig is, hogy azt csináljam, amit igazán szeretek, és számomra ez amióta csak az eszemet tudom, az éneklés, a zene, nem nagyon értek máshoz. Most, anyu halála után belevághattam volna valami teljesen másba, egy civil szakmába is, de így túl a harmincon már úgy gondoltam, öreg vagyok már ahhoz, hogy vadiúj karrier építésébe fogjak. Ráadásul én imádok énekelni, szeretek a színpadon állni!

-Amikor pár éve a New York-i Broadway egyik színházában dolgoztál csaknem két éven át a producer jobbkezeként, bebizonyítottad magadnak és a körülötted lévőknek, hogy igazi színházi ember vagy, és még élvezted is minden egyes percét annak a munkának! Idehaza több színházzal is kapcsolatban állsz hosszú-hosszú évek óta: nem lehetett volna kipróbálnod magad valamelyiknél?

-Megmondom őszintén, New Yorkban azért is vállaltam el azt a munkát, mert szükségem volt a vízumra, hogy legálisan tartózkodhassak az országban, és mindenképpen izgalmasabb és hasznosabb elfoglaltság volt, mintha elmentem volna pincérkedni. Itthon egész más a helyzet. Furcsán érezném magamat hasonló helyzetben. Félreértés ne essék, nekem nem „büdös a munka”, anyu halála után asszisztensként dolgoztam egy vérprofi színházi ügynökségnél: gyakornoki pozícióban voltam, rengeteget tanultam illetve profitáltam abból az időszakból, de ott rájöttem arra, hogy ha ennyi energiát bele tudok fektetni mások karrierjének építgetésébe, akkor azt okosabb volna a saját magaméba tenni! Ha már olyan szerencsés vagyok, hogy idehaza gyerekkorom óta ezen a pályán mozgok, akkor nem szabad elhagynom, főleg, hogy ha éppen úgy fordulnak velem a dolgok, akkor -úgy tűnik- ez mindig sikerül is! Ennek az új lemeznek is azért kellett megszületnie, hogy bebizonyítsam magamnak és persze másoknak is, hogy össze tudom rakni magamat időről-időre és le tudok tenni valamit az asztalra. Nem akartam hosszú távon úgy járni tévékbe riportokra, újságokban szerepelni, hogy nincs mögöttem semmi tartalom, egyszóval nem akartam „megélhetési celeb” lenni…

-Pedig erre gondolom nap mint nap lehetőséged lett volna, amikor két éve 2007 júniusában coming outoltál…

-Ha nem Novák Péter keres meg, talán soha nem közöltem volna a világgal, hogy meleg vagyok. Azért voltam hajlandó erről beszélni a Strucc című esélyegyenlőségi – amúgy szerintem kifejezetten remek – tévéműsorban, mert úgy gondoltam, hogy ez az a fórum, ahol előjöhetek ezzel a nem mindennapi bejelentéssel. Nagyon jó volt a reakció a műsor után, és nagyon elégedett voltam az interjúval, a média is példásan állt hozzá, úgyhogy egy tízes skálán tízest ért meg a dolog, egy pillanatra sem kellett megbánnom, hogy belementem.

-Szüleid mit szóltak mindehhez?

-Mindenben támogattak a Nagy Bejelentésem előtt is, én pedig kifejezetten örülök, hogy még anyukám halála előtt megtörtént az interjú, hogy még láthatta a tévében ezt a bizonyos beszélgetést. Nagyon fontos pillanat volt ez az életemben, ráadásul nemcsak én könnyebbültem meg tőle, hanem azt hiszem ők is, és sok olyasmit is megértették végre ebből az egész történetből, ami korábban kissé homályos volt előttük. A közegnek is örültek, amelyben megtörtént az interjú, jó volt, hogy nem valamelyik bulvárlap hasábjain látott napvilágot. Amúgy első körben én magam erre nem is lettem volna hajlandó.
@@
-Négy és fél éve vagytok együtt a pároddal, aki szintén ismert ember, csak az élet más területéről, ugyanis ő politikai pályán tevékenykedik. Pár hete ő is nyilvánosság előtt vallotta meg, hogy a te életed párja. Számára is olyan kellemes csalódást okozott az ő bejelentésének fogadtatása, mint ahogy ez a te esetedben történt?

-Laci tulajdonképpen nem „önszántából” vallott színt. 31 évesen a Miniszterelnöki Hivatalban dolgozik, mint a miniszterelnök csapatának egyik vezetője. Politológus, hihetetlenül tehetséges és elképesztően szorgalmas, szinte éjjel-nappal dolgozik! Apám volt világéletében ilyen: reggel fél hétkor láttam elmenni dolgozni, aztán késő este ért mindig csak haza. Laci ugyanígy él szakállamtitkárként. Beosztása miatt neki is ki kellett töltenie a vagyonnyilatkozatát, ennek pedig egyik kérdésére be kell írni az élettársat. Ezek a nyilatkozatok nyilvánosak, felkerültek a netre, így nagyon gyorsan rátalált az egyik bulvárnapilap, és persze nyomban felhívtak minket a dolog kapcsán. Mi sosem titkolóztunk senki előtt, mindig is jártunk együtt színházba, moziba, koncertekre, bulikra, még többször le is fotóztak minket együtt! Gondoltuk, hogy előbb-utóbb ki fog derülni. Igyekeztünk nagyon gyorsan lezárni ezt a témát, a megjelent két-három cikk után többé nem nyilatkoztunk erről senkinek. Lacinál nyitottabb, őszintébb, egyenesebb jellemű embert nem ismerek, a kollégái előtt sem titkolózott soha, ezért az ő környezetében is minden úgy folytatódott tovább, mintha mi sem történt volna.

-Kanyarodjunk vissza a munkához: te valaha musicalekben tűntél fel gyerekszereplőként. A musical mint műfaj jobban virágzik mint valaha! Bátyád feleségével és kisfiával jelenleg Bécsben él és dolgozik, a Filharmónikusok zenekarában. Ezzel a jó kis szakmai háttérrel nem gondoltál arra, hogy akár a bécsi színházi világban, akár a budapesti musicalszínpadokon szerepelj?

-Sosem dobáltak utánam lehetőségeket. Zenészekkel mindig jobban kijöttem, mint színészekkel, pedig imádom őket, de valahogy a zene az igazán nekem való közeg. Bécs nagyon jó város, de jobban szeretem a múzeumait, az éttermeit, mint a zenés színházi produkcióit. Ami a pesti Broadwayt illeti, jártam egy-két meghallgatáson, de azok nem jöttek be, ezért is döntöttem úgy, hogy visszatérek a popzenéhez. Sokat köszönhetek a színháznak, hiszen gyerekként, egykori menedzserem Novai Gábor is ott fedezett fel. A színpad továbbra is vonz persze, de most leginkább szólóénekesként.. Ha majd egyszer egy rendező úgy véli, hogy alkalmas vagyok eljátszani azt a számomra is érdekes és izgalmas szerepet, amit nekem szánna, akkor biztos nem mondanék nemet a felkérésére. Nem tudhatom, mit hoz a jövő, de most én egy másfajta karriert építek az új lemezemmel. Popéekesként a magam ura vagyok, totális szabadkezet kaptam a lemezkiadómtól, amiért hálás vagyok, és persze nagyon élvezem.

-A napokban kezdődött a Csillag születik című tehetségkutató műsor második szériája az RTL Klubon: jelentkeznél valaha ilyen típusú megmérettetésre?

-Soha nem tennék ilyet! Az ilyen versenyekhez kötél idegek kellenek és én nagyon-nagyon nehezen viselem a visszautasítást! Gyerekkoromban az a szerencse ért, hogy rám talált Novai Gábor, aki menedzserként eljuttatott engem egy olyan ismertségi szintre, hogy nem kellett tehetségkutató műsorokban próbálkoznom.

-Most, hogy megjelent az új lemezed, és véget ért a több hónapos stúdióba zártsággal együttjáró alkotói munka, a fellépéseken kívül hogyan zajlanak a hétköznapok körülötted?

-Úgy élek én is, mint bárki más: rohangálok a dolgaim után, befizetem a csekkeket, megsétáltatom a kutyát, ashtanga jógázom, bevásárolok a sarki közértben hogy estére, mire hazajön a párom, össze tudjunk dobni magunknak valami vacsorát. (Amíg édesanyámat ápoltam egy éven át, megtanította nekem valamennyi csodás receptjét, így most már büszkén mondhatom, hogy egész jól elboldogulok a konyhában. Persze amikor a vasárnapi ebédeket hármasban édesapámmal, vagy hatosban a bátyámékkal elköltjük, azt azért nem vállalom, azt inkább mindig egy jófajta étteremben tesszük…) A belvárosi zaj után végre zöldövezetben lakunk, egy tökéletesen csendes társasházban, ahol remek szomszédsággal büszkélkedhetünk. Mindig is ilyen nyugodt környezetre vágytam. Nem kell nyírnom a füvet sajnos, pedig szívesen tenném, ugyanis született belvárosiként mindig is nagy álmom volt, hogy negyvenvalahány éves korom táján saját kertes házamban éljek. Remélem, valóra válik ez az álmom – is….