Csorba az amerikai demokrácián

Ugyanez vonatkozik a pártérdekeknek megfelelő meg-nem-szólalásokra is, hiszen mint tudjuk, a nem cselekvés politikája is politika. Elvileg a politikai oldalak, eszmei irányvonalak képviselői nem magukat, hanem a társadalmat képviselik. Nem biztos azonban, hogy volt már olyan választási kampány a világon, amely csak a színtiszta igazságokat tartalmazta volna.

Az elvekkel viszont sokszor az a baj, hogy betarthatatlanok: lett légyen szó szociáldemokráciáról, konzervativizmusról, liberalizmusról, vagy éppen bármelyik vallásról – előbb-utóbb az ember, ha csak egy pillanatra is, de eltévelyedik erre-arra, ami után meg lehet jegyezni: ez a cselekedet nem arról szólt, amit naphosszat hirdetsz a sajtóban, vagy éppen a magánéletben.

Lehet ehhez jó szándékkal, s lehet szigorúan is viszonyulni, a lényeg az, hogy az üzenetekkel megcélzott célzott társadalmi réteg/csoport/osztály/bármi mennyire fogadóképes az emberi gyarlóság ilyen jellegű megnyilvánulására. Ilyen esetekben pedig jó eséllyel tapasztalhatunk egy fontos, de meglehetősen absztrakt tényezőt, ami nem csak a célközönség tagjainak részéről nyilvánul meg. Ez a tényező az „emberi tényező”, amely egyeseknek megbocsájt, másoknak nem. Sok függ például a közlésmódtól. A higgadtság egy közéleti szereplőnél éppen ezért tud aranyat érni, utána ugyanis könnyebb azt mondani, hogy „bocsánat, tévedtem abban, hogy ezt meg ezt mondtam”, vagy éppen „elnézést, tévedtem abban, hogy ezt meg azt nem mondtam”. S mindezt nem csak mondani könnyebb, de a hallgatóság számára is egyszerűbb befogadni és elfogadni.

Véleményeknek helye van

Attól, mert valaki érvel egy döntés mellett/ellen, még nem biztos, hogy az általa felsorolt érvekben közölt információkhoz megvilágosodás útján jutott – vagyis a különböző véleményeknek van helye az éterben, még akkor is, ha azzal egyesek adott esetben nem értenek egyet.

Amennyiben valaki úgy viselkedik, hogy csupán egy vélemény lehetséges, akkor nehezebben lehet mit kezdeni egy számonkéréssel is. Márpedig Edward S. Herman és David Peterson pontosan ezt tette az Information Clearing House-on (ICH) – kérdezett. Iránról. Választ nem kaptak, s valószínűleg nem is fognak. A kérdés ugyanis úgy szólt: ha már több tízezer karakterben bocsájtanak a társadalom rendelkezésére írásokat az emberi jogokra borzasztóan érzékeny szerzők és kiadók Iránról, akkor ugyanezek a véleményformálók vajon mit csináltak akkor, amikor Alan García perui rezsimje százakat gyilkoltatott le, amikor Manuel Zelaya demokratikusan megválasztott kormányát katonai puccsal buktatták meg Hondurasban, vagy éppen merre jártak, amikor hosszú éveken keresztül bombázta a NATO Afganisztánt és Pakisztánt, rengeteg civilt is meggyilkolva?

Nos, alighanem elfogadható lenne egy „bocsánat, tévedtünk”-jellegű válasz, bár a nyugati véleményformáló értelmiségiek egy részének – Iránnal és Mahmúd Ahmadinezsáddal kapcsolatos – militáns hangvételét tekintve ez aligha fog megvalósulni. Ezen sejtésünknek borzasztóan egyszerű az oka: a szélsőséges hangvételt megütők általában nem szoktak bocsánatot kérni – amikor pedig mégis, akkor már olyan nagy a baj, hogy jóval kevesebben fogadják el a bocsánatkérést. Ilyenkor pedig elkezd hiteltelenné válni az adott médium, s nem csak a médium, hanem az adott vélemény is.

Az amerikai véleményformálás tehát bajban van, legalábbis egyre világosabb, hogy Európában egyre többen szkeptikusak. Hoszni Mubarak, aki talán élete végéig Egyiptom elnöke marad, a legutóbbi választáson a szavazatok 89 százalékát kapta. Herman és Petterson cikke szerint abból a szempontból érthető az Egyesült Államok közönye, hogy Mubarak nem kevés pénzt kap az Egyesül Államoktól, már csak azért is, mert az egyiptomi elnök elég sokat tudna mesélni az ország területén lévő amerikai titkos börtönökről. Mexikóban hagyománya van az elcsalt választásoknak, ahogy az legutóbb is történt. Mégis, az USA- és piacpárti Felipe Calderon igencsak kétes tisztaságú győzelme nem verte ki az amerikai progresszívok biztosítékát.

Az USA-n csattanó ostor

Mindezen dolgokkal kapcsolatban egy következetes véleményformáló elitnek fel kellene lépnie – a tét ugyanis nem csupán a belföldi hiteltelenség, de Európa (mind gazdasági, mind politikai értelemben vett) hallgatólagos elfogadása nélkül az Egyesült Államok aligha lehetne a világ csendőre. (Az persze már más ügy, hogy Európában is megvannak azok a véleményformálók, akiken számon kérhető az emberi jogok konzekvens védelme. Mivel azonban ezek a vélemények többségében egybe csengenek az amerikai véleményformálással, az ostor megint csak az USA-n csattan.)

Márpedig Európával „baj van”, legalábbis amerikai szempontból, hiszen egyre kevesebben szimpatizálnak a mindenkori washingtoni politikával, ehelyett egyre többen kritizálják azt. Mindezen túl azonban az ellen is fel kellene lépni – amennyiben valóban konzekvens elitről beszélünk – az ellen, hogy egyesek a demokrácia és a béke jegyében démonizálják, destabilizálják az USA-tól igen távoli Iránt. Azt az országot, amelynek amúgy az USA-hoz túl sok köze nincs, s amint látjuk, inkább Izraelnek problémás a teheráni politika, annak élén az iráni atomprogram, semmint az Egyesült Államoknak.
@@
A Herman-Peterson szerzőpáros górcső alá vette a The New York Times Hondurasról, illetve Iránról szóló tudósításait. Kiderült számukra, hogy amíg az iráni hírek az elnök javára elcsalt választásokról szóltak, addig a Hondurasban történő dolgokkal kapcsolatban, az ottani elnyomásról, a tiltakozásokról és a háttérben lehetségesen megbúvó Egyesült Államok szerepével nem, vagy csak lényegtelen dologként foglalkoztak. Számszerűsítve: az iráni elnökválasztásokat és a hondurasi puccsot követő 15 napon a NY Times 61 cikket szentelt az iráni helyzetben, míg csupán 19-szer foglalkozott Hondurasszal.

Ehhez képest Irán érdekesebbnek tűnik az amerikai sajtó számára. Az egyik kiadó például egyenesen közölte, hogy nincs bizonyíték arra, hogy az iráni választási csalásokkal kapcsolatos nyugati tudósítások hamisak lennének. Ha bizonyítékokról talán korai is lenne beszélni, de igenis vannak komolyan erre utaló jelek. Sőt, arra is vannak jelek, hogy az iráni kavalkád mögött igen nagy részben a CIA áll.

Példamutatás

Említsünk egyet (a sok közül): Paul Craig Robert szintén az ICH-ban írta júniusban, hogy Husszein Muszavi, Mahmúd Ahmadinezsád elnök kihívója azzal látta bizonyítottnak a csalást, hogy Ahmadinezsád elnök az urnák lezárását követően túl gyorsan hirdetett győzelmet. Muszavi azonban mindezt még a lezárás előtt tette, egy segítője az AFP egy tudósítójának nyilatkozva azt mondta, hogy a kihívó a szavazatok 65 százalékát gyűjtötte be. Ezek után az AFP az ellenzéki jelölt földcsuszamlásszerű győzelméről számolt be. Ezzel az iráni ellenzék arra kényszerítette az ellenfelét (ti. az elnököt), hogy mielőbbi nyilatkozatot tegyen. Ha ugyanis Ahmadinezsád és a hivatalos szervek sokáig nem szólnak semmit, akkor az ellenfél (vagyis Husszein Muszavi) azt a benyomást tudja kelteni, hogy a hatalmon lévők időt húznak, amely ráadásul az eredmények megmásítása miatt történik. „Tipikus CIA-trükk, döbbenetes, hogy az emberek ezt nem látják át” – írta akkor Roberts.

Az ICH cikke pedig azt állapítja meg, hogy érdekes hasonlóságokat mutatott Muszavi kampánya az elnökválasztást megelőzően, valamint a 2000-es jugoszláv, valamint a 2003-as grúz, valamint a 2004-es ukrán választás, amelyekkel kapcsolatban az Egyesült Államok mindvégig aktív szerepet játszott jól felfogott geopolitikai érdekeinek megfelelően. Azzal már persze kevesebben törődnek, hogy ez a fajta amerikai politika romlásba dönthet országokat, s destabilizálhat régiókat. Ahogy Irak lerohanása destabilizálta Irakot, ahogy a narancsos forradalom bukása igen valószínűleg Oroszország felé tolja Ukrajnát, s ahogy a nyugatbarát grúz vezetés 2003-as hatalomra segítése is csak arra volt jó, hogy Grúzia elveszítse területeinek egy részét, úgy az iráni belpolitikába való beavatkozás sem lesz jó lényegében senkinek.

Vagyis: Izraelt leszámítva senkinek. Még azoknak sem, akik egyébként Muszavi sikeréért szorítottak, ugyanis nem lehet tudni, hogy mennyiben marad stabil egy szétvert Irakkal és szétvert (afelől azért ne legyen kétségünk, hogy az USA megoldaná a kötelező feladatot Irán megtámadása esetén) Iránnal a nyakán a Perzsa-öböl térsége. Ezen túl újra és újra kihangsúlyozandó: a 2001. szeptember 11-ére adott amerikai reakciók hosszú távon nagyon sokat ártottak az Egyesült Államok nemzetközi presztízsének, különösen az öreg kontinensen. Éppen ezért még egy egyoldalú, az ötvenes évek koncepciós pereire emlékeztető eljárással „igazolt” háború tovább rontaná a megítélést. Talán a legjobb megoldás, ami most az Egyesült Államok számára adott az, hogy folytatja a nem kockázatmentes propagandát, de – ha már mindenáron Irán ellenébe akar szegülni, akkor talán kevesebbet veszít a propagandával, mint a háborúval. Még ha nyerne – mert nyerne – akkor is.

Más kérdés, hogy az amerikai állam demokratikus működésének mítoszán így is, úgy is csorba esik.