„Isten, könyörülj meg nékünk,
ne szenvedjen tovább népünk.
Megátkoztál, meg is vertél,
örök csavargóvá tettél!”

Úgy tudni, hogy az európai romák az indiai „ötödik kasztból” a „kaszton kívüliek kasztjából” az úgy nevezett érinthetetlenek társadalmi osztályából származnak. Ők voltak a dögnyúzók, a szemétből élők, a tisztátalan foglalkozásokat űzők, a halottakkal és szeméttel érintkezők, akik hosszú vándorlásuk állomásaira is magukkal vitték a bélyeget, a városokon kívül rekesztettek, a mindenhonnan elűzöttek sorsát, akiknek az aljamunkák és vándorfoglalkozások jutottak, akiket mindig elővettek, ha kitört a kolera vagy rejtélyesen megöltek valakit a letelepültek közül. Ők a háztartási eszközökkel házalók, a szarból és sárból falat tapasztók, akikre a rend őrei máig gyanúsító szemmel néznek.

Nem egyszerűen bűnbakok, akikre a bűnt olvassa rá a társadalom. Ott, ahol a bűn és a büntetés ugyanaz, ennek a kirekesztő logikának már az emelt szintjéről beszélhetünk. A bűn és a büntetés a nyomor, a mélyszegénység, a cigánysoron élés, a munkanélküliség. De a mi társadalmunk tiszta, mi mindnyájan rendes emberek vagyunk, fogaink épek, munkánk tisztes, házaink szépek és tiszták. A cigányok nem közénk tartoznak. „Román vagyok, de nem roma!” – hangzik el a Kutya éji dalában, és hallhattuk sokat román szájakból a tavalyi, Róma környéki gyilkosság után. Bizton szíven ütötte római identitásukat, hogy az olasz társadalom pont úgy tekintett rájuk, mint ők a cigányokra, vagy ahogy a páriákra, a színesbőrű bevándorlókra, a nem európaiakra szokás. Bizony úgy gondolkodunk, többségünk úgy gondolkodik, hogy a cigánysors, ahogy élni kényszerülnek méltó büntetés azért, ahogy élnek. Hogy tisztes lakhatást kéne biztosítani nekik? Hogy képzelik? Hisz „ezek” táborokban élnek!



A felzúdulás álszent, a táborok felgyújtása felháborító. A bevándorlóknak, táborlakóknak nap mint nap a megkülönböztetés jut osztályrészül. Helyzetük a teljes kizsákmányolás, azokat a munkákat kapják, amit más el sem végezne. Feketén, megalázó bérért, amiből sose fogják tudni elhagyni maguktól a bódévárosokat, telepeket. Az olasz többség jól él, gazdagszik a balkáni roma bevándorlók nyomorából. Azt a szerepet szánja neki, amit magára sosem vállalna, kiosztja hát a szerepet, ők nyomorognak, ameddig én jól élek, én elveszem, nekik meg nem jut, ahelyett, hogy szétteríteném a munkából származó jövedelmeket. Ha a rabszolgamunka megszűnik, a mélyszegénységben élő nem is tud már váltani, munkanélkülivé válik, mert annyit nem hagytam neki, hogy legalább az újbóli kizsákmányolhatóság szintjét fenntarthassa.

Ne tegyünk úgy, mintha ez csak a „fejlett nyugat” sajátossága lenne. A különbség annyi, hogy amíg tőlünk nyugati irányban a bevándorlóknak jut a pária, a szemétből, a többség szemetéből élők szerepe, addig Kelet-Európai saját magából termeli ki a kirekesztetteket, vet ki magából csoportokat. Errefelé ott nyílt a legtágabbra az olló két szára a leggazdagabb és a legszegényebbek között, ahol néma társadalmi konszenzus kísérte, hogy kiknek nem fog jutni a nyomor, kikre olvassuk rá a mélyszegénység bűnét, kiket rekesztünk ki, nem csak hétköznapi rasszizmus, hanem a gazdaság- és társadalompolitika szintjén. Romániában és kisebb részt Magyarországon a cigányság sínylette meg a „gazdasági fejlődést”, a balti államokban a szovjet időkben betelepített oroszok, akiktől megvonták az állampolgárságot, már a függetlenség kikiáltásakor. A szocialista nagyüzemek bezárása óta a romák körében magasabb a munkanélküliség, mint a nem romák között. A fejlődés jegyében hagyott, az önszabályozó piacgazdaság által végzett falurombolás, a mezőgazdaság átalakítása „versenyképessé”, a szociális költségek lefaragása, a posták, vasúti szárnyvonalak, egészségügyi intézmények, iskolák költségszempontú felszámolása legjobban a leszakadt térségeket sújtja, jelentős cigány lakossággal.



Abban is van valami báj, hogy a kommunizmus hazugsága, elitellenessége, populizmusa, ami tagadta, hogy életesélyeinket befolyásolja születésünk helye frigyre lép a neoliberális versenyelvvel és észrevétlen szociáldarwinizmushoz vezet. A kommunista ideológiára épült rendszer nem a társadalmi különbségeket csökkentette, hanem tagadta azokat, sőt kijelentette, hogy pont fordítva van, a proletár az úr, és ha ez nem így van, akkor az csakis azért lehet, mert a régi úri osztály erőszakkal tartja fent a helyzetét. A neoliberalizmus szintén nem szeret azzal foglalkozni, hogy a szociális és kulturális körülmények meghatározzák esélyeinket az életben. Szeret úgy tenni, mintha aki akarna, az boldogulna is. Aki leszakad, annak úgy kell, aki nem dolgozik ne is egyék, mondja és lerázza magáról a felelősséget. Szociális kiadásokra nem költene, mert ahhoz adózni kell, az adózás forrást von el az üzlettől, az visszafogja a gazdaságot és a gazdaság növekedése majd megszünteti a szegénységet. Kivéve a…

A romák kirekesztettsége nem a Magyar Gárdával, vagy a Nápoly melletti táborok felgyújtásával kezdődik, nem azzal, ahogy társadalmunk bunkóságát – annak udvarolva – parlamenti helyekre igyekszik váltani néhány politikai kalandor, Vona vagy Mussolini, tökmindegy. A kirekesztettség ott kezdődik, amikor saját bűneinket a Gárda – vagy más – fejére olvassuk, úgy teszünk, mintha a rasszizmus ok lenne, és nem okozat, reakció arra, amit mi mindnyájan idéztünk elő azzal, hogy a jólétünket mások nyomorából finanszírozzuk. Mondjuk azokéból, akiknek a cigánysorsot szánjuk.

„Egész világ ellenségünk,
űzött tolvajokként élünk.
Nem loptunk mi csak egy szöget
Jézus vérző lábfejéből.”