Téli előzmények magyar meglepetéssel

A februári államfőválasztáson a Demokrata Párt színeiben induló Boris Tadic győzött, igaz, csak a második fordulóban, hajszálnyi különbséggel előzve meg a Szerb Radikális Pártot, és vezetőjét, Tomislav Nikolicot. A győzelem azonban nem jöhetett volna létre a Magyar Koalíció nélkül, amely hosszú évek után az első széleskörű magyar érdekvédelmi összefogás a Délvidéken (tömöríti a Vajdasági Magyar Szövetségét, a Vajdasági Magyar Demokrata Pártot és a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét). A Pásztor István-féle szerveződést nem tekintették komoly szövetségesnek a szerb pártok, így nagy meglepetést keltett az első fordulóban általuk elért közel százezernyi szavazat.

A Demokrata Párt ennek ellenére csak a második fordulós győzelme után kötött egyezséget Pásztorékkal, akiknek sokat köszönhetett abból a százezernyi voksból, amivel megelőzték a radikálisokat. Az örömbe üröm is vegyült, hiszen a választási eredményekből rajzolt térkép beigazolta a józan gondolkodású szerbek félelmeit: az ország a jövőképet illetően súlyosan megosztott. Míg a Vajdaságban, - így a tömbmagyarság életterületén – a demokrata jelöltek győztek, a közép-szerbiai régiókban a Nikolicék diadalmaskodhattak. Épp ezért nehéz helyzetbe került Tadic: úgy kellett továbbvinnie az integrációs folyamatokat, hogy a homogén szerb területen élők nem kértek az uniós csatlakozásból.

Egy lépés vissza, két lépés előre…

Még két esemény nehezítette a demokraták helyzetét: egyrészt Koszovó kikiáltotta függetlenségét, másrészt március 8-án a parlamenti többség hiányában lemondott Tadic koalíciós partnere, Vojislav Kostunica miniszterelnök. Koszovó elszakadása ellen Tadic is kapmányolt, ám mivel az uniós csatlakozást is zászlajára tűzte, óvatosan kellett lavíroznia a kétirányú kötelezettség (a szerb nemzet számára szimbolikus jelentőségű tartomány megőrzése és az erről való lemondást követelő brüsszeli álláspont) között. A koszovói események ráadásul a radikálisok malmára hajtották a vizet: országszerte tüntetések, és a nyugati befolyást szimbolizáló épületek (nagykövetségek, McDonaldsok) elleni támadások zajlottak.

Eközben azért történtek előrelépések a nyugati integráció irányába is: április 29-én Luxemburgban Bozidar Delic szerbiai kormányalelnök, az Európai Unió nevében pedig Dimitrij Rupel szlovén külügyminiszter kézjegyével látta el a stabilizációs és társulási egyezményt. Két éve tartó procedúra ért ezzel véget; a Szerbia számára európai jövőt nyitó eseményen ezért ott volt az államelnök Boris Tadic is. Pásztor István is üdvözölte az aktust, azonban kitért arra is, hogy ezzel még koránt sincs célegyenesben az EU-csatlakozás: „Örülök az aláírásnak. Azt remélem, hogy ez erősíteni fogja az európai irányultságú erőket, s győzelemhez fogja segíteni azokat a politikai erőket, amelyek ezen a csapásvonalon kívánnak előrehaladni. Ha azonban a választásokon nem ezek az erők jutnak hatalomra, akkor ez az aláírás tovább bonyolíthatja a helyzetet, ami például abban nyilvánulhat meg, hogy a parlament nem fogja ratifikálni az egyezményt.”

További bíztató fejleményt jelent, hogy Jacques Barrot, az Európai Bizottság alelnöke szerdán Belgrádban átnyújtotta Boris Tadic-nak és Bozidar Delic-nek ama feltételek listáját, amelyeket Szerbiának teljesítenie kell a vízumkötelezettség fokozatos megszüntetéséhez. A brüsszeli politikus nem volt hajlandó kommentálni azokat az optimista belgrádi nyilatkozatokat, hogy már az év végéig feloldják a schengeni vízumkényszert Szerbia polgárai számára.

Nehézkes esélylatolgatás

A fentiek miatt nem csekély a tétje a május 11-ei választásoknak sem. Bár a közvélemény-kutatások radikális előnyt mérnek, a Magyar Koalíció derűlátó, hiszen már csak százezerrel nagyobb Nikolicék szavazóbázisa legfőbb riválisáénál. Valószínűsíthető azonban, hogy sem a demokraták, sem pedig a radikálisok nem tudnak majd egyedül kormányt alkotni, ezért szükségük lesz a hasonlóan gondolkodó formációkra is. A G17Plusz, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga, a Szerb Megújhodási Mozgalom és a Szandzsáki Demokrata Párt mind Boris Tadic potenciális partnere, míg a Szerb Radikális Párt az eddigi elnököt adó, inkább oroszbarát Szerbiai Demokrata Párttal léphet frigyre. A Magyar Koalíció látszólag kívül áll a tömbökön, ám érdekei inkább Tadicékhoz köti.

Az elemzéseket bonyolulttá teszi, hogy mindkét nagy szekértáborban vannak beláthatatlan következményekkel járó belvillongások. A Demokrata Párt nem kíván együttműködni a szintén brüsszeli orientációjú Liberális Demokrata Párttal, Nikolic pedig kizárta soraiból Újvidék népszerű polgármesterét, Maja Gojkovicot, aki helyben szervezett ellenerőt újraválasztása érdekében.

Pásztor tereli a magyarokat, Orbán segít

A Magyar Koalíció közel olyan eredmény elérésére számít, mint a februári voksoláson. Pásztorékat támogatja a Horvátok Demokratikus Közössége is, ami az országban élő több mint hetvenezer horvátra való tekintettel valós súllyal bír. A Koalíciónak tartományi szinten mintegy 15-18 képviselői helyre van kilátása, míg az országos listán ez a szám 6-7 mandátum lehet, vagyis kétszerese a jelenleginek. Az európai tábor győzelme esetén ez a magyarok számára biztos alkupozíciót jelenthet. Pásztor István reménykedik egy házelnöki vagy akár kormányfői pozíció elérésében is, ám reálisabb esélye van másik kitűzött céljának: megtartani a hatalmat Szabadkán, Topolyán, Kishegyesen és Zentán, valamint visszaszerezni a 3,5 évvel ezelőtt elvesztett Magyarkanizsát, Csókát, Adát és Óbecsét.

A Koalíció kampánya az eddigiekhez képest felfokozott ütemben zajlott: több mint 360 helyszínen tartottak fórumot a jelöltek, és bevetették a finisben Orbán Viktort is. Ő a szabadkai kampányzárón elmondta, hogy ez nem az első eset, hogy jelenlétével támogatja a délvidéki magyarok politikai képviselőit. Kifejtette, hogy korábban mindig óvatosnak kellett lennie, mert nem tudta, ki kivel van, most azonban nem kellett felkészülnie, mert a délvidéki magyar pártok legyőzték önmagukat és szilárd egységet teremtettek. Utalt arra is, az anyaország feladata, hogy segítse a határon túli nemzettársakat. Ezt azonban gazdaságilag és egyéb szempontokból erős anyaország tudná az eddiginél hatékonyabban tenni. Ahogy Orbán fogalmazott, a rossz hír, hogy az anyaország most nem olyan, a jó hír pedig az, hogy átmeneti állapotról van szó.

Így tehát…

Május 11-én Szerbia választ. Nyugat és Kelet, Moszkva és Brüsszel, haladás és maradás között. Bár jelenleg még a radikálisok vezetnek, összefogással győzhet az uniós tábor. Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy a szerbiai kisebbségek közül eddig a legnagyobb arányban belgrádi (tehát nem nemzetiségi) pártot preferáló magyarok mind Pásztor Istvánra adják le voksukat. Az ország orientációja mellett nem mellesleg a tartományok és községek elöljáróit is vasárnap választják meg, így az állampolgárok életkörülményeit rövidtávon is befolyásoló döntés várható vasárnap. További érdekes körülmény, hogy most szavazhatnak először a Jugoszlávia széthullása után születettek, így az új generáció gondolkodásának is értékmérője lesz a voksolás.