Verdi Rigolettóját mindenki ismeri. Ha magát az operát nem is, leghíresebb dalát, a La donna é mobile (Az asszony ingatag) című áriát biztosan. Mondjuk, érdekes, hogy pont egy léha, kicsapongó életet élő férfi beszél a nők szeszélyességéről, de hát egy hercegnek mindent szabad. Gyermekkoromban ismertem és szerettem meg a dalt, így már nagyon vártam, hogy eredeti környezetében is hallhassam. Három felvonást kellett várnom rá, míg végre megérkezett; a külvárosi kocsmában iszogató herceg fejtette ki véleményét általa a női nemről. Azt már megszokhattuk, hogy az operákban a haldokló szereplők még remekül eldalolgatnak jó ideig; úgy tűnik, részegen is képesek erre. A régi mondás („Az opera az, amikor a főhőst leszúrják, és ahelyett, hogy meghalna, elkezd énekelni.”) itt is érvényt nyer: a magát hűtlen szerelméért feláldozó, hasba szúrt, zsákba kötött Gilda percekig búcsúzkodik apjától. Míg mielőtt valaki negatív kritikaként értékelné a humorizálást, hagyjuk is, és vizsgáljuk meg más aspektusból a darabot.

Rigoletto, a herceg púpos udvari bolondja a bohóci hivatásról mereng. Habár az udvari bolond tisztsége a királyi udvarokkal együtt eltűnt, manapság is vannak „önjelölt bolondok”, akik állandó viccelődésbe burkolják súlyos mondanivalójukat. A humor mögé rejtőzés problematikáját veti fel Rigoletto is: szabad-e sírnia egy bohócnak? Miért akarna sírni valaki, aki mindig vidám? - kérdeznénk. Talán pont ezért. Egy életen át elfojtani minden bánatot nem lehet. Még akkor sem, ha az ember bolondként számos területen kiélheti magát: egyedül ő beszélhet kínos dolgokról őszintén az uralkodó előtt, sőt, még gyilkolnia is szabad, igaz, csak szavakkal - mint ahogy Rigoletto is a bérgyilkos Sparafuciléhez hasonlítja magát Pari siamo című monológjában: mindketten ölnek - az tőrrel, ő szóval.

„A jó kislányok a rosszfiúkat szeretik” gondolata is beigazolódik a műben: a nők tömegesen szeretnek bele Mantua léha hercegébe, pedig az csak kihasználja őket. Itt azonban nincs érzelgős happy end: a herceget nem változtatja meg egy szende szűz szerelme, és nem tér jó útra; marad, amilyen volt. Gilda és Rigoletto tragédiája is ebben rejlik: habár csak az előbbi hal meg ténylegesen, utóbbiban is megszakad valami: elveszíti azt, aki a világon a legfontosabb volt számára, a lányát; beteljesedik rajta Monterone gróf - akinek lányát szintén elcsábította a herceg - átka; és bár nem hal meg, élete értelmetlenné válik. Az értelmét vesztett élet pedig nem sokban különbözik a haláltól. A legutolsó jelenetben ismét színre lép a darab egyik fontos résztvevője, a tükör. Szerepe persze lényegesen különbözik a horrorfilmekben megszokottól, ahol szellemek jelennek meg benne; Rigolettót nem holt lelkek, hanem saját hivatása „kísérti”: a vidámságtól sosem szabadulhat, akkor sem, mikor valódi érzelmei igen távol állnak attól, amit mutatnia kell. A második felvonásban összetöri öltözőasztalának tükrét, amely egy sokkal „nagyobb kiadásban” tér vissza a darab végén. Hogy pontosan hogyan kell értelmezni Rigoletto és a tükör kettősét a záróképben, nem tudom; mindenesetre az átok beteljesülte - hogy ő is legyen boldogtalan lánya miatt, mint Monterone volt - és az udvari bolond-lét szimbólumának visszatérte mintha megduplázná Rigoletto tragédiáját. Az apa-lány kapcsolattal is sokat foglalkozik a darab. Nem csak Rigoletto életében van ennek fontossága, hanem az őt megátkozó gróféban is - hiszen átkát is pont ennek kapcsán szórja Rigoletto és a herceg fejére; az udvari bolond élete is lánya miatt válik értelmetlenné. Tehát itt az apák mint leányuk tisztaságának őrzői szerepelnek: Rigoletto ezt túlzásba is viszi, ki sem engedi Gildát a házból; ám erőfeszítései, mint tudjuk, eredménytelenek maradnak.

Az Operaház február 5-i előadásán a főbb szerepekben Massányi Viktort, Fekete Attilát és Kertesi Ingridet láthattuk. Felcsendültek a híres áriák, mint Rigoletto monológja (a már említett Pari siamo), Gilda az új szerelem felett érzett öröme (Caro nome), Rigoletto lánya elrablói iránt feltámadó dühe (Cortigiani, vil razza dannata) vagy a legismertebb, a herceg a nőket bíráló La donna é mobile című dala. A darab történetét ismerő néző tudja, hogy már csak percek vannak hátra a műből a tragédiáig, amikor az utóbbi ária felhangzik. A vidám dallamok „vihar előtti csendként” funkcionálnak - míg végül valóban eljön a vihar, az égben és Rigoletto lelkében egyaránt.