Párom állandóan időzavarban van, mindig azzal cukkol, hogy adjak neki időt. De idő csak ebben a dimenzióban létezik - egyes elméletek szerint még itt sem -, ergo anyagi fogalom. Viszont az „idő pénz” mondása tökéletesen formálja meg a párom kérésének valódi tartalmát, miszerint „adj egy kis pénzt”, holott ezt ő soha a büdös életben nem mondaná ki, mert annál ezerszer büszkébb, semmint más pénzéből éljen. Szóval a tudatalattija jelzi, hogy pénzt akar idő gyanánt, holott ha igaz az elmélet, miszerint idő nincs, akkor pénz sincs, már amennyiben az „idő pénz” ideológiáját alapvetésnek fogjuk fel. Magyarán lehetetlent kíván tőlem, ami igazán nem szép dolog! Akkor viszont mi a túrónak ragaszkodunk ehhez a nem létező valamihez, hogy ilyen gazdag formavilágba és szóvirágokba öltöztettük?



Mert az tuti, hogy érzékeket rabul ejtő pénzeket alkottunk, illetve alkotunk ma is. A jobbára virtuálisan és tapintva élményt nyújtó pénz még az orrnak és fülnek is izgalmas pavlovi reflexeket indít be, talán csak az ízlelőbimbóinkat hagyták ki a szórásból a készítők, gondolva arra, milyen tragédia lenne, ha valaki pár másodperc alatt kéjes nyögések közepette befalna egy ezerdollárost, mert nem tud ellenállni az ízének. Bár, ha így folytatjuk, ez sincs messze, és van az a nábob, aki már ma is lenyel nemhogy ezer, de százezer dollárt is pár másodperc alatt, ha úgy tartja kényes úri jókedve, igaz még csak áttételesen. Aki kétkedik, annak emlékezetébe idézném azokat a kihalófélben lévő élőlényeket, melyek esetében nem egy perverz alak fizet felfoghatatlan összegeket azért, hogy még utoljára megkóstolhassa azt, ami nemsokára már nem lesz. Mint a porrá őrölt fekete-orrszarvú tülköt, amiről azt hiszik, afrodiziákum, holott egy frászt. Viszont baromi drága. Akik ezt (a süket dumát meg) eszik, azt képzelik, hogy tényleg érzik a pénz ízét és hatalmát. Ők azok, akik a föníciai találmányt istenítve Mammon hatalmát erősítik, s mint minden idolt, szentségüket csodás formákba öltöztetik.



Szóval gyönyörűvé, vonzóvá varázsoljuk a pénzt, amit például a Surinami 2000-ben nyomott gulden-sorozat is tökéletesen példáz, bár a Feröer-szigetek korona-sorozata sem utolsó műalkotás, ahogy Sri Lanka, Japán vagy épp Reunion papírpénzei is elbűvölik az embert, hogy az Antarktiszi dollárról már ne is beszéljünk, bár fogalmam sincs, hány bevásárló centrumban tudja az odalátogató elverni. (További kutakodást megér a http://aes.iupui.edu/rwise site teljes kollekciója.)



Ez utóbbi eset is jól példázza, milyen abszurd is a pénz, hiszen az Antarktiszon tulajdonképpen a kutatókon kívül az ég egy adta világon nincs semmi (és senki), ami pénzért kapható lenne, mégis azonnal nyomtak pár bankót, hátha jó lesz valamire. Tisztára, mint Rejtő Jenő Minden jó, ha vége van című kisregényében, ahol ugyan bélyeggel, de pont ugyanígy a semmiből és a semmire alapozva igyekszik szép vagyont összehozni Talugi, Tondolos uralkodója némi papírfecnire nyomott színes festékkel, mely tök mindegy, mit mintáz, csak ritka legyen, mert az értékes. A lényeg az ideológia, amit a kor fejlődése is egyre inkább igyekszik még hangsúlyosabban kifigurázni, hiszen ma már a virtuális pénz járja. Márpedig mekkora röhej, hogy a tökéletes űrt költjük, esszük, a megfoghatatlan semmit, vagy még inkább csak jelképeket, azaz a fantáziánkat, amit formába öntöttünk. Ennél már csak az lenne viccesebb, ha pénz helyett a bolt pénztáránál egy szép és fantáziadús gondolatot adnánk fizetségül…