A modern városok egyik legnagyobb kihívása az ellátási láncok sebezhetősége. A friss zöldség gyakran több száz vagy több ezer kilométert utazik, míg végül megérkezik egy belvárosi szupermarket polcára. A “just in time” láncok sérülékenyek, az élelmiszer-fuvarozás pedig egyre drágább - így egyre több város néz szembe új dilemmával: hogyan lehet helyben termelni, ha már nincs szabad hely?
A válasz egyre gyakrabban a mélyben keresendő. Tokió, London, Szingapúr és Stockholm alatt már működnek kísérleti vagy félkereskedelmi föld alatti vertikális farmok, amelyek egykori metró-alagutak, bombabiztos óvóhelyek vagy félbemaradt szolgáltatófolyosók új szerepet kapnak: zöldséget termesztenek. A farmok teljesen kontrollált környezetben működnek: nincs kártevő, kevés a betegségi kockázat, és minden egyes növény centiméterre pontosan kapja a fényt, párát, tápoldatot.
Az egyik legérdekesebb megoldás Japánból érkezik, ahol egy régi vasúti ventilációs alagutat alakítottak át energiatakarékos levélzöld-termelésre. A farm a fölötte lévő bevásárlóközpont hulladékhőjét használja a hőmérséklet stabilizálására, így minimális ráfűtéssel tudják tartani a szükséges 20–22 Celsius-fokot. A növényeket vertikális állványokon termesztik, LED-sávok világítják meg, amelyek kifejezetten az egyes növényfajok optimális spektrumára vannak hangolva.
A föld alatti farmoknak más, kevésbé nyilvánvaló előnyeik is vannak. Mivel nincs természetes fény, a termesztés tökéletesen ritmizálható: bizonyos növények akár kétszer olyan gyorsan nőnek, mint a felszínen, egyszerűen azért, mert a fényciklusokat a lehető leggyorsabb biológiai tempóra állítják. Az energiafelhasználást részben megújulóból fedezik, részben pedig hőcserélő rendszerekből, amelyek a város “termikus hulladékát” fordítják haszonná.
Persze akadnak kihívások: a rendszer telepítése rendkívül drága, és a termelés még mindig korlátozott mennyiségű növényre alkalmas. Gyökérzöldségek, gyümölcsök vagy gabonafélék jelenleg nem termeszthetők gazdaságosan. A szakértők azonban úgy vélik, hogy a cél nem is az önellátás, hanem a városi frissáru egy részének helyben tartása - így csökkentve a szállítási költséget, a romlást és az ökológiai lábnyomot.
A jövő városképe talán nem csak felfelé terjeszkedik majd. Elképzelhető, hogy húsz év múlva a heti salátánk vagy mikrozöldünk nem valami távoli üvegházból érkezik, hanem néhány szinttel alattunk terem, a csendes, korábban elfeledett alagutakban. A város szíve alatt lassan új, zöld pulzus dobog.
