A nagy színházi mesemondó

Rengeteg anekdotát ismersz. Hogyan ragadtak rád ezek a történetek? Milyen élményeid voltak abból a művészi társaságból, légkörből, amiben édesapád élt, aki szintén színész volt?

Édesapám, aki 1898-ban született, egy kávéházba járt Karinthy Frigyessel és József Attilával, és ha én az apám kezét megfogtam, olyan érzéssel töltött el, mintha én is kezet foghatnék azokkal a nagy művészekkel, akiket ez a kéz megérintett. Elmesélték nekem, hogy egyes emberekkel például, hogyan kell kezet fogni, mert akkoriban ez is fontos volt.

Kisfiúként számos anekdotát hallottam mind édesapámtól, mind pedig barátaitól, a későbbiekben pedig részese is voltam ezeknek a történeteknek. Mérhetetlenül tiszteltem idősebb kollegáimat, mert megérdemelték, és szinte ittam minden szavukat ez által nagyon sok ilyen sztori maradt meg a fejemben.

Amikor színészetre adtam a fejemet, abban a korban üldözték a dinasztiákat, melynek sajnos én is a kárát láttam. Kezdetben az Állami Déryné Színház nyújtott nekem menedéket, ahol hihetetlen szakmai gyakorlatra tehettem szert.

Ha valami a szocializmus kultúrpolitikájában üdvözlendő volt, az az olcsó könyvtár, a másik pedig az élő színház eljuttatása olyan falvakba, olyan emberek közé, akik még sosem jártak színházba. A Déryné Színházzal rengeteg vidéki fellépésünk volt, ahol a kérges tenyerű parasztemberek sírva fakadtak attól, hogy életükben először színházat láthattak.

A társulatnak volt állandó színházi épülete is?

Igen, Budapesten a Kulich Gyula téren. Itt játszottunk is, illetve a bemutatókra is mindig itt került sor. Ez volt a későbbi Józsefvárosi Színház.

Sok olyan színészt, aki az akkori politikai viszonyok miatt reakciósnak számított, a Déryné Színház fogadta be. Ilyen volt például Sallai Kornél és Puskás Tibor is, akik zseniális tehetségek voltak. Ascher Oszkár volt hosszú éveken keresztül a színház igazgatója, akik kitűnő rendezőket hívott meg. Szécsi Ferenc, aki ’56 előtti időkben a Magyar Rádió főrendezője volt, náluk is darabokat rendezett.

Létrehozott a színházon belül egy színészképző stúdiót, amelynek színvonala majdhogynem vetekedett a Színművészeti Főiskoláéval. Talán azért lehetett jól megtanulni ott a szakmát, mert mindennap más színpadon játszott az ember. Egyik nap három métert kellett előre menni egy jelenetnél, a másik nap pedig huszonhármat, egyszer ötezren nézték az előadást, egyszer pedig kétszázhúszan.

Akusztikailag, mozgástechnikailag mindenre megtanított. Olyan állóképességgel kellett rendelkezni, hogy egy háromszáz kilométeres utazás után akár végig tudjunk játszani egy háromórás előadást. Arra is megtanított, hogy ezeket az állapotokat ne úgy stabilizáljam, hogy ez a jövőm, hanem mindezek csak múló pillanatok, amiből építkezni lehet.

Hál’ istennek lett is, hiszen tagja lettem a Józsefvárosi Színháznak, aztán a Várszínháznak is, valamint egy nem túl sikeres fél évet a Nemzeti Színházban is töltöttem. Annyiból jó volt a Nemzetiben eltöltött időszak, hogy a nagy színészek, mint Sikovits Imre, Bessenyei Ferenc vagy Agárdy Gábor megszerettek és a későbbi pályámon a figyelmükkel mindig segítettek.

Egyik műsorodban említetted, hogy számodra édesapádnál szebben senki nem mondta el a János Vitézt. Milyen volt a kettőtök viszonya?

Vitathatatlan tény, hogy az ember öt-hat éves koráig az intelligencia hányadosának jelentős részét családi körből veszi fel. Az is tény, hogy megismerkedik a szülei foglalkozásával, barátaival, életével. Az a fajta kettőség volt bennem velem szembe, hogy láttam felkelni, kijönni a fürdőszobából, láttam cipőt pucolni és láthattam tündökölni este a színpadon. Számomra ez a dualitás nagyon izgalmassá tette a vele kialakult viszonyomat.

A cipőpucolásra visszatérve, egyébként annak köszönheti az életét. Munkaszolgálatosként elég nehéz helyzetbe keveredett, szó szerint halálra ítélték. Az mentette meg az életét, hogy egy német tisztnek, aki látogatóban volt a munkatáborban, annyira szépen pucolta ki a cipőjét, hogy a későbbiekben, csak ő tisztíthatta a katona lábbeliét.

Hogyan tudta feldolgozni egy érzékeny művész azt, hogy reggel valakinek a cipőjéről kell levakarni a sarat, este pedig a színházban szerelmesnek, vidámnak, vagy esetleg őrültnek kell lennie?

A nap huszonnégy óráját tökéletesen osztotta kétfelé, a család és a színház számára. Az a múlt századi színész volt, aki minden áldott nap bement a színházba, ha játszott, ha nem. Neki mindig tudni kellett éppen milyen próba volt, milyen előadás lesz aznap, mert azt mondta, bármikor előfordulhat valami rendkívüli. Ezután átment a Berlin, vagy a Luxor kávéházba, megitta az aznapi feketét, megbeszélte a sportot, a politikát, és hazajött.

Irigyeltem is őt ezért, mert az én időmben ezek a dolgok kicsit másképp működtek. Amikor érezte, hogy mocorog bennem valami a színészet iránt azt mondta, hogy fiam, valaki azért lesz színész, mert elhivatottságot érez, vagy azért nem szeret korán felkelni.

Mikor volt az első fellépésed?

Mikor édesanyám meghalt tizenegy éves voltam. Apám nem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel, ezért intézetbe adott. Ott tudták, hogy az apám színész, ezért egy rendezvény alkalmával a nevelők odaadták nekem József Attila Szeget szeggel című versét, hogy tanuljam meg és mondjam el. Én becsületesen felkészültem és rettegve vártam a fellépés napját. Féltem attól, hogy elfelejtem, belesülök, nevetségessé válok.

Elérkezett a bizonyos nap. Szinte úhy löktek ki a függöny mögül, a nézők elé. Remegett kezem-lábam, mikor elkezdtem mondani a vers első pár sorát. Ahogy haladtam előre, jobban és jobban éreztem magam a szerepben, kezdett elmúlni a frász, közepétől pedig már boldog is voltam.

A legvégén olyan fajta kielégültség lett úrrá rajtam, ami fantasztikus volt. Ez az élmény mai napig meghatározza az életemet, színpadi játékomat. Ugyanúgy félek és van bennem lámpaláz és ugyanúgy megrogy a térdem mikor kilépek a függöny mögül.

És most már tapasztaltabb fejjel, milyen a színpadin lenni?

Sokan kérdezik tőlem, hogy hogyan tudok egy előadást annyiszor ugyanúgy jól eljátszani. Nincs két egyforma este, a színésznek minden egyes előadást úgy kell megélnie, hogy az addig tart, amíg össze nem megy a függöny, utána meghalt nincs többé.

Lesznek ma este is hölgyek, akik a színházi előadás tiszteletére mentek el fodrászhoz, akik hetekkel ezelőtt megbeszélték a barátaikkal, hogy ma este foglaltak, mert a Kabaré24-be mennek szórakozni, ezáltal óriási a felelősségem.

Úgy kell elindulnom egy előadásra, hogy tudnom kell, azok az emberek, akik miket néznek pénzt adtak ki értünk, kíváncsiak ránk és ennek meg kell felelni. Állítólag Hollywoodban az egyik műterem ajtajára az van kiírva, hogy: na jó, jó, de ez csak játék! Valóban ez csak játék, de olyan, amibe bele lehet halni, ami csak akkor válik értékessé, ha teljes szívvel és odaadással csináljuk, olyan játék amiben naponta megszületünk és elhunyunk.

De mindig van új nap?

Az egész színészi lét egy sodrás. A sodrás alatt azt értem, hogy az ember tőle teljesen független események résztvevője.

Szerződtet-e színház vagy nem? Előveszik-e azt a darabot, amiben neked is van szerep és rád osztják-e vagy sem? Az a darab, amit játszatnak és szereped van benne, az illik-e hozzád, avagy nem? Sokszor számít, hogy jókor legyél jó helyen és nagyon fontos a szerencse.

Az operaénekes olyan, mint a rádió, be kell hangolni, de a színésznek olyannak kell lenni mint a lámpának, ha egyszer felkapcsolják, égnie kell.

Folytatása következik.