Válság van!

(Az előző részt itt megtekintheti)

Jose Manuel Barroso egy furcsa nyelven íródott dokumentumba mélyedve ült a 42! tanácstermének EU részére fenntartort asztalánál, mellette pedig titkára próbálta a környező asztalokon tornyosuló irathalmokat három különböző csoportba rendezni. Az EB elnöke annyira belemélyedt a jelentésbe, hogy észre sem vette Rompuy törtető lépteit, csupán munkatársa tenyerének hirtelen és harsány összecsapódása rángatta vissza a valóságba – ami közvetve az egyik irathalom leomlásához is vezetett.

– Tisztára hasonlítotok! Valamiféle példakép? – közölte-kérdezte a belga.
– Hogy tessék? – kérdezett vissza felzavart politikus. Bár Barrosonak általában tartott egy ideig, míg megértette az ET elnökének spontán kijelentéseit – és pillanatnyilag az ügyből való kirobbantása sem segítette felfogóképességét – de ezúttal fél perc homlokráncolás után sem tudott rájönni, hogy vajon mit akarhat kollégája.

– Tekints le egy kicsit! – mutatott Barroso mutatóujja nyílegyenesen a központi kerekasztalra, ahol Barack Obama dörzsölte olajfoltos homlokát, miközben szintén egy papírost tanulmányozott. – Ugyanaz a gondterhelt arc, ugyanaz a testtartás, közel sem ugyanaz a hatalom…
– Áh, dehogy! – legyintett Barroso. – Neki jelenleg sokkal nagyobb gondjai vannak. Egyrészt végre benyújtotta az ENSZ-nek az iráni megszorítások tervezetét, de ha át is megy a Biztonsági Tanácson, nem biztos, hogy a teokrata rezsim megérzi azt. És ha így történik, akkor az elnöksége legnagyobb diplomáciai kudarca lesz. Ráadásul személyesen őt tették felelőssé az olajkatasztrófa miatt, noha ő a legzöldebb amerikai elnök, akit valaha láttam!

– Mármint legzöldfülűbbet akartál mondani? – vonta fel hitetlenkedve szemöldökét Rompuy, majd hirtelen testtartást és kérdést is váltott, esélyt sem adva Barrosonak első kijelentésnek felérő kérdése megcáfolására. – Tényleg, szerinted hányszor tud még felsülni a BP?
– Nem tudom. Próbálták párszor lefedni, aztán lefoltozni, majd betömni, legújabban pedig teniszlabdákat akartak belövöldözni, hogy az majd jól eltömíti – de még mindig szivárog, ráadásul elérte az USA partjait. Sőt jött egy jelentés is, miszerint ha rögtön berobbantják a lyukat egy atomtöltettel – ahogy azt az oroszok javasolták – az kevesebb a természeti kárt okozott volna, mint a mostani helyzet.
– Meg akarjuk hódítania Marsot, de képtelenek vagyunk bedugaszolni egy rohadt csövet… – rázta a fejét értetlenkedve Rompuy
– Papandreu hogy van? – váltott témát Barroso, mielőtt munkatársa nekiállna hosszabban is kifejteni az USA-ról alkotott véleményét. De kérdésére maga a szóba hozott válaszolt:

A liftajtó nyitódása utáni tizedmásodpercben már az egész terem a görög kormányfő ordítozásától volt hangos, aki épp egy mobilkészüléket szorított a füléhez, miközben a központi asztal felé haladt. Menet közben kis híján felborította a gyászruhába öltözött Merkellt, és a vele élesen társalgó Sarkozyt.

– Megint ott vannak? Tényleg? – üvöltötte a vonal túlsó végébe. – Akkor fogjon egy hangosbeszélőt, és kérdezze meg tőlük, hogy szerintük hogy a francba lehetne kihúzni az országot a szarból? Mégis hogy? Mert annyira mélyen benne vagyunk, hogy búvárpipa kell még ahhoz is, hogy levegőt vegyünk… Mondják el, várom a javaslataikat, de ha csak tátognak, mint hal a hálóban, akkor mond meg nekik, hogy ezt otthon is megtehetik… – ezzel bontotta a vonalat. – Oxigénhiányos csőcselék…
– Jobban – válaszolt Rompuy, mintha mi sem történ volna. Nézték egy darabig Papandeu immáron jóval halkabb telefonálásait, és járásának szinte hipnotikus, mínoszi útvonalát, majd Rompuy odafordult munkatársához: – És neked mitől fáj a fejed?
– Ne is kérdezd! – sóhajtott színpadiasan a megszólított. – A magyarok és a szlovákok megint ölre mennek egy kisebbségjogi kérdésben. Tavaly a szlovákok csinálták a hacacárét egy nem pont EU- elveken nyugvó nyelvtörvénnyel, most meg a magyarok akarnak kettős állampolgárságot adni a szlovákiai magyaroknak – is -, anélkül, hogy a szlovák felet megkérdezték volna. Ráadásul ott épp választások lesznek, míg magyar féltekén épp voltak, így mindkét oldalon nagy a hazai-politikai nyomás…

– Építsünk nekik egy ringet, adjunk nekik EU-finanszírozott bokszkesztyűt, azt mehet a pankráció! Én hozom a pattogatott kukoricát.
– Attól tartok az egy véres meccs lenne. Fico eddig is erőszakos természetű volt, és az új magyar főgóré, a Zorbán sem az a visszavonulós fajta, mint az elmúlt nyolc év magyar diplomáciája volt, így…
– Akkor ültessük le őket egy asztalhoz, és addig nem állhatnak fel, amíg le nem tisztázták a dolgot – vagy így, vagy úgy.
– De ez sem jó, mert Orbán csak a választások után hajlandó tárgyalni szlovák munkatársával, az pedig még hosszú hetek kérdése. De addig is ostromolják az EBESZT, akik pedig engem, én pedig…
– Szívsz. – ütögette meg barátian munkatársa vállát Rompuy, majd elindult Merkelék felé, ahol valami nagy dolog volt kirobbanóban. A kancellár asszony épp az IMF vezérigazgatójának ecsetelt valamit,éles gesztikulálással, és kifejezetten aggódó hangnemben – ami nem épp jellemező az „új vasladyre” .

– ...a spanyolok, a portugálok, az olaszok, az írek, a románok, mindenki csak megszorít! Ráadásul elkezdődtek a leminősítések, a pletykák szerint már Belgium is e-felé halad – úgy, hogy nemsokára ő lesz az EU soros elnöke! Sarkozy pedig bevágta a hisztit: azt mondta ki akarja vinni Párizst az euro-övezetből! Dominique, tennünk kell valamit!
– Nincs semmi megoldhatatlan probléma – jegyezte meg szárazon Rompuy, ki belül kissé magára vette, hogy hazáját, melyet egykor ő vezetett, rossz színben emlegetik. Majd elkezdte darálni a jól ismert szöveget: – A 750 milliárdos készenléti segélycsomag megnyugtatta a pénzpiacot, a megszorítások azért történnek, hogy a veszélyeztette országok elkerüljék a Görögországhoz hasonló áldatlan állapotot, és Belgium sem fog a flamand-vallon ellentét miatt leminősítődni – semmilyen szempontból!

– De Rompuy – szólt közbe Strauss-Khan, halk, de határozott hangon. – Azt neked is el kell ismerned, hogy még közel sem oldódott meg minden. A pénzpiac még nyugtalan, a spekulánsok rajtunk próbálnak meggazdagodni, és nálunk még nem is körvonalazódott egy olyan pénzügyi reform, amit Obamáék már összehoztak. Ez pedig szükséges…
– Válság van – szögezte le hidegen Rompuy. – Annak a válsága, hogy egyes országok felelőtlenül, pénzszórással reagáltak a gazdasági válságra, ami újabb válságot szült. A különbség csak az, hogy a nagy pénzintézetek nem fogják kihúzni az államokat a szarból – úgy, ahogy azt az államok megtették a bankokkal. Ezért fogunk elfogadni egy Amerikához hasonló, EU-szintű pénzügyi reformot – mihelyt sikerül életre pofozni a görögöket, és kihúzni a lobbik fejét politikusaink seggéből. De meg fogjuk oldani, mint ahogy eddig mindent! – jelentette ki, sokkal nagyobb meggyőződéssel, mint ahogy azt ő tulajdonképpen belül hitte. Majd köszönés nélkül kisétált a teremből, döbbent, kétkedéstől visszhangzó csendet hagyva maga mögött.