Amikor Vona Gábor és Jan Slota diplomáciai megbeszélést folytat

Reális előzmények

Vona Gábor a Duna televízióban szerda reggel elmondta: a külügyi bizottság élére hagyományosan ellenzéki elnököt választanak, ezt a posztot a Jobbik szeretné megkapni. Hozzátette: a külügyekben és a határon túli magyarság ügyében olyan radikális mondandója van a pártjának, ami szükségessé teszi, hogy ezt bizottsági elnöki szintről is képviselhessék.

Radikális külügyi mondandóból már kaptunk néhány példát: Jan Slota a radikális, jobboldali szlovák SNS párt elnöke folyamatosan ilyenekkel bombázza hazánkat – ezektől néha őrjöngünk, néha sírunk, és néha csak kínunkban nevetünk. Azonban a patás ördög (Orbán Viktor) hatalomra kerülése, és a Jobbik parlamentbe való bemenetelése jócskán fel fogja fűteni az ottani nacionalista kedélyeket, így az SNS június 12-i szlovák választásokkor való bejutása szinte garantált – bármennyire is próbálja elszipkázni szavazóikat Robert Fico. És Slota pártja is érdeklődik a különböző külügyi pozíciók iránt – hasonló indokból.

A HirExtra – elemezve Jan Slota és a Jobbik eddigi megszólalásait – megpróbálta elképzelni, hogy mi lenne akkor, ha a két pártelnök, fontos külügyi pozíciókat megszerezve diplomáciai tárgyalást folytatna – természetesen a saját országuk képviseletében.

A nagy találkozó

Hűvös szellő söpört végig az Mária Valéria híd aszfaltján, minden megsárgult levelet elkergetve a pártelnökök, és díszes kíséretük elől. A szlovák félről öltönyös alakok kísérték a diplomatát: napszemüvegük elfedte a szemükben izzó gyűlöletet, öltönyük pedig a fegyvert görcsösen markoló ujjaikat. A piros-fehér-zöld oldalt a Mégújabb Magyar Gárda Mozgalom egyenruhásai kísérték félkatonai alakzatban vonulva – lépésük egyenlőtlenségére vigyázva, nehogy egybecsengjen a híd saját rezonanciájával.

Mindkét oldalt nemzeti ultrák pár száz fős csoportja biztatta – természetesen a túloldal vehemens szidalmazásával karöltve.

A két fél egyszerre érkezett a határvonalon felállított, kör-alakú asztalhoz: az EU-ban ácsolt bútordarabnak fele volt Magyarországon, fele pedig Szlovákiában – milliméternyi pontossággal kiszámítva.

Vona Gábor ezúttal nem gárdaegyenruhában jött – eme ötlete miatt túl sokat konfrontálódott már a Tisztelt Házzal – ám amikor szétgombolta ősmagyar öltönyét, kivillant alóla az „idősebb vagyok mint Szlovákia” feliratú póló. Jan Slota sem hagyta cserben az elvárásokat: az ő öltönye alatti pólón felirat ugyan nem díszelgett, csak egy Európa térkép amin „elfelejtették” feltüntetni Magyarországot.

A két fél közé – a pénzfeldobás eredménye értelmében jobb oldalt – elhelyezkedő szinkrontolmács nagyot nyelt, ugyanis ez volt szerencsétlen élete egyik legnehezebb feladata. Hisz nem arról volt szó, hogy a felek ne értették volna egymás nyelvét, csak egyszerűen nem voltak hajlandóak megszólalni azon.

– Adjon az Isten! – köszöntötte tárgyalópartnerét Vona Gábor.
– Szebb jövőt, kevesebb magyart, és nagyobb Szlovákiát! – reagált Slota.
– Oh, hallottam hogy Ficoval kézenfogva sikerült elhitetnetek a népetekkel, hogy ők tényleg egy nemzet. Gratulálok, politikusokhoz méltó hazugság! – kontrázott hidegen a pártelnök
– A mi ezerötszáz éves történelmünkhöz képest a ti évezredes sínylődésetek csak egy jelentéktelen koszfolt a történelemkönyvek lábjegyzetében. Mi már e földet műveltük, mikor ti még a Góbi sivatagban kapáltatok! – gesztikulált hevesen Slota.

– Egyrészt egy hídon ülünk, és amire mutatsz, ott ezerötszáz éve is egy folyó volt – jobb helyeken Dunaként ismerik – de ne is zavartasd magad. Másrészt mi nem a Góbi sivatagból, hanem Atlantiszról származunk, ahogy azt a nyelvemlékeink is bizonyítják. Nem beszélve gazdag őstörténelmi és mitológiai örökségünkről…
– Arra a mongol vérű bohócra és az undorító lovára, vagy a ronda papagájra gondolsz?- vágott közbe Slota. Ám Vona erre nem mondott semmit, csupán odaintette magához titkárát, akitől két könyvet vett át, majd ezeket átnyújtotta Slotának.
– Szent István és Turul. De tudom, hogy a ti primitív nyelveteken ezeket nehéz kimondani, ezért hoztam egy EU-s tankönyvet és egy ornitológiai szakkönyvet, szlovák nyelvre lefordítva. Talán megtalálod benne a papagáj és a sólyom közti különbségeket. – A halként tátogó szlovák politikusnak beletelt pár másodpercébe, hogy átvegye a diplomáciai ajándékot, és leküzdje azon ingerét, hogy inkább szétverje azokat a magyar küldött fején, mire Vona ismét megszólalt: – Most rátérhetnénk idejövetelünk céljára?

– A szlovák kormány nem tűri, hogy a szlovák határ közelében a magyar hadsereg olyan hadgyakorlatokat végezzen, amik a Szlovákia megtámadását készítik elő! Követeljük a hadgyakorlat lefújását, és az azonnali bocsánatkérést – nyerte vissza a téma megemlítésétől magabiztosságát és lélekjelenlétét az SNS veteránja, miközben kissé ráfeküdt az asztalra és ellenfele szemébe mélyedt.
– Egyrészt a folyón való átkelést gyakoroljuk, nem Szlovákia megtámadását – de ha annyira féltek tőlünk, hogy már ezt is annak veszitek, akkor nem ártana baromságok hangoztatása helyett hazamenni, és fejleszteni egy kicsit a hadsereget. Már mi is ezt tesszük. Másrészt immáron nem a töketlen szocialisták vezetik az országot a „kócos asszonnyal” a külügy élén, hanem a jobboldal, így nem kérünk mindenért bocsánatot – főleg nem tőletek. A saját határainkon belül azt csinálunk amit akarunk! – hajolt Vona is egyre közelebb Slotához.

A kirobbanni készülő ordítozást hangos csobbanások szakították félbe: az ultrák beleuntak egymás verbális bántalmazásába, és a folyóba vették magukat, hogy ezt fizikálisan is megtehessék. Közben a magyar oldalról felhangzott egy ismert dal, kissé átköltve: „Régi mániám, tankkal végigmenni Szlovákián…”, amiről Slotának eszébe jutott egy régi kijelentése:

– Tudjuk, hogy kétszáz magyar hírszerző kémkedik Szlovákiában, hogy előkészítsék a támadást. De nem hagyjuk magunkat! Ha megtámadtok, végül beülünk tankjainkba és elpusztítjuk Budapestet!
– Ha így látjátok nincs miről tárgyalnunk – kezdett felállni Vona. – De jól jegyezd meg: még az én elnökségem alatt eltöröljük a trianoni határokat és megvalósul Nagy Magyarország álma. Mert nem, nem soha! – Fico némán csatlakozott kollégájához, és mindenféle elköszönési gesztust nélkülözve elkezdtek visszasétálni anyaföldjük szilárd része felé. Visszafele menet még Vona titkára aggódva odaszólt a pártelnöknek:
– Nem kellene ezeket leállítanunk? – bökött szemmel idegesen a vízben birkózók felé.
– Hülye vagy tán?! Hát nem ismered vízilabda eredményeinket – no meg az övékét? Esélyük sincs…

Egyedül az EU-ból szalajtott tolmács ült továbbra is az asztalnál, és maradt még naplemente után is. Nem bírta feldolgozni az elhangzottakat. Hogy lehet két prominens politikus ennyire… Tényleg ez lenne Közép-Európa?