„Engem még megtanítottak a színház iránti alázatra”

-Pályád legelejétől nem csupán színpadon kaptál lehetőségeket, de számtalan tévéjátékban, filmben, sorozatban, szórakoztató műsorokban is láthatott téged a közönség, ezzel pedig rövid idő alatt ismertté vált az arcod, a neved. Te voltál az a déli típusú, mediterrán szépség szőke kolléganőid mellett, akit kezdettől szívesen hívtak dolgozni a rendezők…

-Rengeteget köszönhetek a televíziónak, amiért csakugyan elég korán „felfedezett” – kezdte a beszélgetést a Pepita színházmagazinban megjelent interjújában a színésznő. – Harmadéves főiskolásként kaptam életem első szerepét Málnay Levente rendezőtől, a Merénylők című háromszemélyes tévéjátékban, méghozzá mindjárt olyanok mellett, mint Almási Éva és Balázsovits Lajos. Akkoriban a Nemzeti Színházban voltam gyakorlaton, ahol például Major Tamás, Sulyok Mária, Agárdi Gábor, Bessenyei Ferenc lépett színpadra estéről-estére, én pedig – persze ájultan a tisztelettől – próbáltam ellesni ezektől a legendáktól a szakmai fortélyokat. A sors kegyeltjeként személyesen ismerhettem azokat a színészóriásokat, sőt, nem eggyel játszhattam is együtt, akiknek többsége ma már sajnos nincs közöttünk, de akik mindörökre beírták magukat páratlan tehetségükkel a magyar színháztörténelembe. A Madách Színház ajánlott fel nekem szerződést diplomaosztáskor, és mivel már akkoriban is az egyik legjobb teátrumnak számított az országban, meg sem fordult a fejemben, hogy máshová is szerződhetnék. Huszonnyolc éve játszom a Madáchban, és bár a tagságot már megszüntették, változatlanul kitartok anyaszínházam mellett, remélem, a színház is mellettem.

-Van kollégád, aki azt állítja, még húsz-harminc év után is görcs van a gyomrában, mielőtt színpadra lép: te hogy emlékszel vissza a kezdetekre, mennyire voltál magabiztos színésznő?

-A Nemzetiről már esett szó, mennyi nagysággal szívhattam egy levegőt egy-egy előadásban, ez pedig folytatódott a Madáchban, hiszen ott is nagyágyúk sora játszott: Márkus László, Pécsi Sándor, Domján Edit, Haumann Péter. Úgy vélem, amikor az ember színművészeti főiskolás, hihetetlen önbizalommal van felvértezve, ráadásként pedig elképesztő kritikai érzékkel rendelkezik… a többiek játékát, előadásait illetően, továbbá fiatalságából, lelkesedéséből adódóan meg van győződve arról, hogy mindent tud, és mindent jobban tud másoknál! Ezzel én sem voltam másként. Nem voltam sem vagány, sem nagyszájú, de arra élénken emlékszem, mennyit ültünk a Bástya étteremben az osztálytársaimmal, hogy jól kivesézzük a látott előadásokat, színészeket, hiszen rengeteget jártunk színházba! Ezt a szokásomat máig igyekszem tartani, továbbra is kíváncsi vagyok a kollégák előadásaira, igaz, egyre ritkábban jutok el színházba, de azért igyekszem! Viszont nem szeretem, ha kollégák úgy ítélkeznek egy-egy előadásról, egy színészről, hogy nem is látták.

-1981-ben diplomáztál, azóta a Madách Színházhoz tartozol. Miért ragaszkodsz ehhez a teátrumhoz?

-Ez annak idején úgy működött, hogy Ádám Ottó – aki akkor a Madách igazgató-főrendezője volt – felajánlott nekem egy szerződést, aminek láttán eszembe sem jutott, hogy nemet is mondhatnék, hiszen a Madách Színház az maga volt a csoda! Mensáros László, Tolnay Klári, Márkus László, Psota Irén: csak úgy szédelegtem a sok nagyság között! Emlékszem, szinte lábujjhegyen jártam az első időkben az épületben, alig mertem megszólalni a megtiszteltetéstől, hogy kezdőként ott lehetek! Már negyedévesként beugorhattam egy darabba (Doktor Úr), amiben Márkus és Haumann játszották a főszerepeket, vagyis mire legelső rám kiosztott szerepemet megkaptam Slade Jutalomjáték című fergeteges művében, Káldi Nóra, Zenthe Ferenc, Gombos Kati, Cseke Péter mellett már ismerősként köszönthettem Haumann Pétert. Sokat beszélgettünk, nevetgéltünk és mint később kiderült: Márkus utált minket ezért a bizalmaskodó viselkedésünkért, mert meg volt győződve arról, hogy biztos róla pletykálkodunk! Amúgy kedvesen fogadtak a kollégák, segítőkészen viselkedtek velem szemben, így tulajdonképpen elég gyorsan jó kapcsolatba tudtam kerülni mindegyikükkel. Nem elhanyagolható szempont, hogy jobbnál jobb szerepeket kaptam kezdettől, bolond lettem volna elvágyódni onnét! A tévéjátékoknak köszönhetően pedig időről-időre játszhattam együtt olyanokkal, akikkel amúgy sosem kerültem volna össze mert más színházban voltak, így például Sinkovits Imrével, Darvas Ivánnal,Bodrogi Gyulával, Szemes Marival.

-A Főiskolán Kállai Ferenc volt az osztályfőnököd, gondolom ez nagy biztonságot adott neked, amikor gyakorlatra mentél a Nemzetibe, ahol ő tagja volt a társulatnak…

-Mivel ott volt a Nemzetiben, nem féltem annyira, megnyugtató, atyai volt a jelenléte, holott mindjárt elsőre, zöldfülűként egy olyan darabban szerepelhettem, amit Major Tamás rendezett. Kállaihoz mindig oda lehetett menni tanácsot kérni vagy csak úgy, beszélgetni. Máig pontosan emlékszem arra a napra, amikor diplomaosztáskor meghívta magához, a saját házába a teljes főiskolai osztályunkat: elképesztően szép gesztus volt ez a részéről, óriási megtiszteltetés, amit azzal tetézett, hogy összetegeződött velünk. Nekem ez valahogy nem ment akkor és később sem, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni azt, hogy én, Tóth Enikő tegezzem Kállai Ferencet! Úgy jó egy éve tört meg nálam vele kapcsolatban ez a „jég”: rendszeresen meglátogatom, jókat beszélgetünk, nevetünk, ugyanis a huncutsága hál’istennek mit sem változott a megpróbáltatásai dacára. Ajándék őt hallgatni, annyira bölcs, annyira tisztán és jól lát mindent. Ami a magázódást illeti, az nálam belém nevelten a tisztelet jele. Sokakkal vagyok még így Kállain kívül is, a saját szüleimet is magázom mind a mai napig. Így nőttem fel, számomra ez így természetes.
@@
-Hogy emlékszel vissza a Főiskolán töltött éveidre? Vidéki lányként milyen volt távol lenni a szerető családi fészektől, beilleszkedni a főváros nyüzsgő, lüktető véráramába?

-Van aki utálja, van aki szereti ezt a négy esztendőt: hát én bevallom, egri lányként imádtam színművészeti főiskolásnak lenni, imádtam még a koleszt is! Anyukámék rettentően féltettek, de remekül tették szülőként a dolgukat, hiszen öcsémnek és nekem mindig azt mondták, menjünk arra, amerre szeretnénk, csak így lehetünk majd boldogok az életben. És igazuk lett! Öcsém máig kamionsofőrként dolgozik, és világéletében imádta a munkáját, én pedig ugyanezt mondhatom el magamról színésznőként. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Róbert fiam 22 éves, nemrégiben diplomázott a Közép-európai Egyetemen (CEU) : sosem szerepelt a titkos vágyaim között, hogy egyetlen gyermekem kövessen a színészi pályán. Semmiképp sem erőszakoltuk őt a férjemmel semmi felé, egyedül a nyelvtanulást tartottuk mindig rendkívül fontosnak. Épp ezért már óvodás korától fogva járattuk angolra, amit folytatott a későbbiekben is.) Amikor 1977-ben felvettek a Színművészeti Főiskolára, és elkezdődött az oktatás, akkor tudatosodott bennem, hogy nekem ez kell, erre találtak ki, halmozzanak el feladatokkal reggeltől estig, mert nekem ez való!! Én a mai napig elveszek, ha nincs dolgom. Imádtam, hogy reggeltől éjszakáig mindig készültünk valamire, folyton bizonyítanunk kellett. Elvárások voltak és kritikák, hihetetlenül színes volt az a négy év, tele közdelemmel és boldogsággal, azt csináltuk, amit szerettünk. Ma sem tudok soha úgy végigmenni a Rákóczi úton, hogy be ne nézzek legalább egy pillanatra a Vas utcába!

– Amikor Ádám Ottót Kerényi Imre követte az igazgatói székben, a Madách nagyon nehéz időszakot élt át. Sokakat elbocsájtottak, sokan maguktól mentek el. Te hogy vészelted át?

-Nem ismertem korábban Kerényit, ezelőtt sosem dolgoztam vele, de teljes bizalommal viseltettem iránta, kíváncsi voltam rá, hogy lesz, mint lesz a továbbiakban. Egy igazgatónak szíve-joga megmondani, kivel akar dolgozni és kivel nem. A változás mindig sérülésekkel jár, kinek jó, kinek nem. Kerényi igazgatása alatt sok izgalmas előadás született, én borzasztó jókat játszottam, nagyon sok nagyon jó szerepet kaptam..

-Szirtes Tamás – aki neked zenés mesterség tanárod volt a Főiskolán – érkezése az igazgatói posztra újabb komoly változást eredményezett a Madáchban. A színház neki köszönhetően mára előtérbe helyezi a zenés műfajt, egymást érik az újabb és újabb musical bemutatók a körúti teátrumban. Az induláskor te magad is játszottál például a Macskák-ban, de ma már szinte csak a fiatal generáció kap – értelemszerűen – szerepeket ezekben a darabokban..

-Való igaz, hogy aki prózai színész a Madáchban, az kicsit háttérbe szorult az újabb korszakváltásnak köszönhetően. Manapság sajnos nem úgy választanak darabot a legtöbb színházban, hogy azt mondják: hú, de jól ki tudnám én ezt osztani X-nek, Y-nak, Z-nek! Ma darabba szeretnek bele és ahhoz keresnek szereplőket. Nekem ez nagyon furcsa, mert én még társulatban „nőttem fel”, nekem fontos volt az odatartozás. Reménykedem abban, hogy ismét a próza javára billen el a mérleg a színjátszásban, hiszen én magam is prózai színésznő vagyok alapvetően, bár játszottam zenés darabokban, természetesen. A Macskák első előadásától fogva éveken át benne voltam ebben a fantasztikus Webber musicalben: fél éven át próbáltuk, hihetetlen nagy munka volt. Hiába tanultam én is táncot, éneket, musicaljátszást a főiskolán, azért élesben mégiscsak más! Főleg, hogy olyan művészekkel dolgozhattam, mint Seregi László koreográfus, Szakály György szólótáncos, az Operaház balettkara: hihetetlen élmény volt és marad a számomra a Macskákban való játék! Megismerhettünk egy új típusú sikert is vele, a nézőtéren huhogtak, bravóztak, visítoztak a nézők, ami ugye egy Cseresznyéskert előadás alatt elképzelhetetlen volna. Imádtam a Macskák-at, eljátszottam több mint háromszázszor a szerepemet benne, de egy nap azt mondtam: elég volt az örömködésből, köszönöm, kiszállok, hiszen alapvetően prózai színész vagyok.

-Hogy látod a saját művészi jövődet, karrieredet az elkövetkező húsz évben?

-Sose voltam szerepkérős, utánajárós fajta, és azt hiszem, már így is maradok. Pályám elején az igazgatók, rendezők megnéztek és felhívtak, ha engem találtak megfelelőnek egy szerepre, nem nekem kellett magamat ajánlgatnom, bizonygatva, milyen jó is vagyok. Ha engem megkeres a jövőben is egy rendező, miszerint engem talál egy szerep eljátszására a legalkalmasabbnak, akkor rendben leszek. Ha nekem kell szerep után rohangálnom, akkor nagy lesz a baj, bár nem lehet tudni, a kényszer hová viszi az embert. A színész nagyon kiszolgáltatott „állatfajta”: ha azt mondják neki, hogy leveszik a gázsiját, de jövőre kap egy csodás szerepet, boldogan behúzza fülét-farkát és vár. És sokszor a semmire. Óriási hibának tartom, hogy lépten-nyomon színészképzőket működtetnek, rengeteg oda beiratkozó emberben keltve hamis illúziókat. A színészet egy szakma! Mi volna, ha minden sarkon orvosokat képeznének? Engem még megtanítottak a Főiskolán a színház iránti alázatra, még ma is lábujjhegyen járok az épületben. Nem tudom elképzelni, hogy másba fogjak, mivel a színházon, a színjátszáson túl igazán semmi más nem érdekel. Pozitív beállítottságú ember vagyok, mindig nagyon készülök az újabb évadra, és reménykedem a jobb színházi jövőben. Most ősztől játszom tovább a futó szerepeimet a Madáchban, és nem mindennapi premierem volt nemrég a Játékszínben: a sors ajándékaként ugyanabban a Jutalomjáték című Slade darabban, amivel a pályafutásomat kezdtem, csak annyi a változás, hogy ezúttal már nem a fiatal lányt játszom, és Haumann Péter helyett Gálvölgyi János a partnerem. Hát kell egy új bemutatónál gyönyörűbb ajándék az ötvenedik születésnapomra…?