Bizarr és szörnyű gyermekkorom apámmal, Oszama bin Ladennel

"Fiait fiatal koruktól rendszeres veréssel és tikkasztó sivatagi túlélőtúrákkal nevelte szívóssá, és szorgalmazta, hogy tizenéves korukban jelentkezzenek öngyilkos merénylőnek."

A nagyanyja jeddahi házában alvó húszéves fiatalembert a másik szobából felhangzó jajgatás verte fel mély álmából. Másodpercekkel később kicsapódott az ajtó, és nagybátyja viharzott be feldúltan. „Gyere gyorsan” – kiáltotta neki. – „Nézd meg, mit művelt az apád! Mindannyiunk életét lerombolta! Tönkretett minket!”

A még mindig félálomban lévő fiú hamarosan a televízió képernyője előtt találta magát, és rémülten fogadta be a szeme elé táruló képeket.

Mindenki emlékszik, hol volt 2001. szeptember 11-én. Omar bin Laden számára viszont az átélt sokkot felnagyították az egymásnak ellentmondó érzelmek.

Noha a merénylet óta eltelt nyolc évben rengeteget foglalkozott 9/11-el a sajtó, soha ilyen exkluzív szemszögből nem nyerhettünk bepillantást a kulisszák mögé, mint magától az Oszama családtól. Bin Laden negyedik fiának elképzelése sem volt arról, hogy apja a világ legnagyobb terrorcselekményét tervezgeti. Fia, Omar csak gyötrődéssel teli hónapok múltán tudta elfogadni, hogy a támadás mögött az az ember áll, aki őt felnevelte.

„A szavak és a képek túl borzalmasak voltak ahhoz, hogy felfogjam őket” – mesélte Omar. „Bár a nagybátyám már korábban kifejezte legrosszabb félelmeit, senki nem tudta elhinni, hogy valakinek, akit ismertünk és szerettünk bármiféle köze lehet azokhoz a katasztrofális eseményekhez, amiket láttunk.”

„Lehetetlenségnek tűnt, hogy mindaz a káosz és a gyilkosságok Amerikában apám felelősségét terheljék. A támadás, amit láttam túl nagyszabású volt, ilyet csak egy másik szuperhatalom tudna megszervezni.”

„Nem akartam, hogy apám legyen a felelős. Csak sokkal később jöttem rá, mikor személyesen vállalta fel a támadásokat, hogy fel kell adnom a tagadás luxusát. Ez volt az a pillanat, amikor megsemmisítettem dédelgetett álmomat, melyben lázasan reméltem, hogy a világ téved, és nem apám idézte elő a borzasztó eseményt” – vallott Omar az átélt tragédiáról. „Miután hallottam egy hangkazettát, melyben apám a saját szavaival vállalja fel a felelősséget a támadásokért, realizáltam, hogy ő volt a 2001. szeptember 11-ei támadások elkövetője.”

Omar és anyja, Najwa – bin Laden első felesége – jelenleg közösen dolgoznak egy érdekes könyvön – Felnőni bin Ladenként – melyben fellebbentik a fátylat a világ legkeresettebb terroristájának titkos életéről.

Néhányan tán megkérdőjelezik, mi motiválja őket a kitálalásra, de rendkívül lebilincselő első kézből olvasni Oszama bin Laden családjáról. Történetük fényt vet arra, hogy miként vált a szaúdi milliomosok gyors autókat, bőséget kedvelő gyermekéből megszállott, nyugatellenes terroristavezér. Nemcsak hogy számos követőt állított maga mellé, bin Laden szándékosan azzal a céllal nemzett hatalmas családot öt feleségétől, hogy majd később gyermekei csatlakozzanak szent ügyéhez.

Kemény fegyelmező volt – fiait fiatal koruktól rendszeres veréssel és tikkasztó sivatagi túlélőtúrákkal nevelte szívóssá, és szorgalmazta, hogy tizenéves korukban jelentkezzenek öngyilkos merénylőnek.

Egyéb titkok is kiderültek a terroristavezér személyes életéről. Fia állítja például, hogy bin Laden egy iskolai fémmegmunkálási baleset következményeként jobb szemére megvakult, valamint visszatérő maláriától szenved.

Najwa bin Laden leírása izgalmas bepillantást nyújt abba, miként irányította Oszama a családját és a követőit, továbbá az is kiderül belőle, hogyan nevelte fel tizenegy gyermekét szudáni száműzetésben, és később afganisztáni rejtekhelyükön, a zord Tera Bora hegyen.

Az ötvenegy éves asszony most Szíriában él második legidősebb fiával és két legfiatalabb lányával. Pár nappal szeptember 11-e előtt elmenekült Afganisztánból. Nem tudja, vajon kényszerűségből hátrahagyott gyermekei élnek-e még, vagy már halottak.

Bár még mindig nem hajlandó kritikával illetni férjét, így nyilatkozik a történtekről: „Az összes szörnyű eseményre, mely azóta történt, hogy elhagytam Afganisztánt, csak egy anya szívével tudok gondolni és érezni. Egy anya szíve minden veszteség fájdalmát átérzi, de nem csak saját gyermekeimért könnyezem, hanem minden anya elvesztett gyermekéért.”

Najwa Ghanem csak tizenöt éves volt, mikor hozzáment az akkor tizenhét éves első unokatestvéréhez, Oszamához. Bár az esküvőt a két család rendezte el, Najwa állítja, hogy szerelem is volt a dologban. Úgy írja le a fiatal Oszamát, mint egy finom modorú, komoly fiút, akinek barna szemei örömmel ragyogtak fel, ahányszor csak belépett a szobába.
@@
"Mint apa, bin Laden brutálisan szigorú volt. Tilos volt játékokkal játszani, valamint minden amerikai dolog tiltólistán szerepelt az üdítőitaloktól kezdve a légkondicionáláson át a hűtőszekrényekig."

Mindezek ellenére egy olyan muszlim lánynak, aki aránylag szabad élethez szokott a szíriai Latakia kikötővárosában, az új szerep, mint egy ájtatos szaúdinak az elfátyolozott felesége némi megszokást igényelt. Otthona egy kétemeletes ház volt Jeddahban, ahol várakozásai szerint elkülönült magányban élhetett, amíg fiatal férje befejezi tanulmányait egy rangos fiúiskolában.

A fiatal bin Laden, aki folyékonyan beszélt angolul állandóan tanulmányai és a munkája között ingázott. Ez időben a család építkezési birodalmánál, az óriási szaúdi Bin Laden Groupnál dolgozott. Leszámítva vonzódását a nagy teljesítménnyel rendelkező új kocsikhoz, Najwa úgy emlékszik rá, mint egy egyszerű ízlésű emberre, aki szerette a töltött cukkínit, és kedvelt időtöltése volt kihajtani a sivatagba egy-egy hosszú sétára.

1976-ban született meg a pár első gyermeke, egy fiú, akit hamarosan egy másik fiúgyermek követett. Házasságuk e korai éveiben Najwa teljesen belemerült a ház körüli teendőkbe, valamint két babájának és egy hamarosan megszülető harmadiknak gondozásába. A tizenéves anya úgy tűnik, nem figyelt fel egy hatalmas változásra férjének világnézetében.

Mikor férje 1979 elején bejelentette, hogy kéthetes utat tesznek az Egyesült Államokba, Najwának elképzelése sem volt az utazás jelentőségéről. „A férjem ügyei nem az én ügyeim voltak, nem tettem fel kérdéseket” – mondja. Tény, hogy amíg Amerikában tartózkodtak, a huszonkét éves bin Laden megszervezett egy találkozót a palesztin szélsőséges Abdullah Azzammal, aki a széles körben elterjedt vélekedés szerint az Oszama első ideológiai mentora volt. Azzam fiatal muszlimokat toborzott azzal a céllal, hogy csatlakozzanak az új dzsihádhoz.

Mire a Szovjetunió ugyanebben az évben megszállta Afganisztánt, bin Laden már nyakig benne volt a dologban. Részt vett a pénzgyűjtésben, ellátmányt szállított az afgán ellenállóknak (a Mujahideennek), végül pedig maga is csatlakozott a harcokhoz. Najwa beismeri, hogy a következő évtizedben tehetetlenül nézte, ahogy az afganisztáni háború kitölti férje életét. Az otthoni fronton pedig el kellett fogadnia azt a döntést, hogy bin Laden újabb feleségeket szerez magának.

1991-ben bin Ladent és növekvő családját elküldték Szaúd-Arábiába, miután kritikával illette a királyi családot, amiért beengedték szaúdi földre az amerikai csapatokat. Felesége és gyermekei kíséretében bin Laden először a szudáni Khartounban élt száműzetésben, ahol Najwa szerint férje számára a legnagyobb örömöt az jelentette, hogy napraforgókat termesztett számos általa birtokolt farmon.

Úgy tűnik, hogy ezekben az években nem volt tudomása férje terroristatevékenységéről és globális terrorhálózatának, az al-Káidának a növekedéséről. Felfedi, hogy a család rendszeresen kihívásokkal szembesült a puszta túlélésért a sivatagban, ahol kevés ennivaló és víz állt rendelkezésre. Ez mindig ugyanúgy zajlott: Oszama elvitte feleségeit és gyermekeit egy távoli helyre, és otthagyta őket kevés élelemmel és vízzel, azt várva, hogy még a karon ülő kisgyermekek is olyan koszos lyukakban aludjanak, melyeket az idősebbek vájtak ki a homokból.

Míg feleségei és lányai nézték, Oszama megparancsolta a legerősebb fiúknak, hogy ásószerszámokkal kellő méretű üregeket vájjanak ki, hogy egy ember fektében elférjen bennük. "Úgy tettünk, ahogy mondta, lassan beleeresztve testeinket ezekbe a koszos lyukakba, várva, hogy egy hosszú éjszaka elteljen." Férje megszállottsága a dzsihád viselésével végül Pakisztánba, majd végül Afganisztánba, a hírhedt Tora Bora környéki barlangokba vezette a családot, ahol feleségei, harcosoktól körülvéve pusztán a legalapvetőbb létesítményekkel ellátva nevelték gyermekeit.

Mindezek ellenére Najwa soha nem kérdőjelezte meg férjét, vajon helyes-e az az út, amelyen magával szándékozott őket vinni. Még akkor sem, amikor fiai épphogy elkerülték a halált egy bin Laden elleni merénylet folyamán Khartoumban.

Míg sokan megkérdezik, hogyan lehet valaki ennyire odaadó egy olyan ember iránt, akinek élete ekkora kockázatokat rejtett, Omar kapcsolata anyjáénál jóval kevésbé volt szemellenzős.

Mint apa, bin Laden brutálisan szigorú volt. Tilos volt játékokkal játszani, valamint minden amerikai dolog tiltólistán szerepelt az üdítőitaloktól kezdve a légkondicionáláson át a hűtőszekrényekig. Rendszeresen verte gyermekeit, és Omar és testvérei számára, akik mind asztmától szenvedtek tilos volt az inhaláló használata. Egy különösen erős asztmás roham alatt – mondja Omar – apja megparancsolta az embereinek, hogy keressenek egy darab törökmézet, hogy fia azon keresztül lélegezhessen. Ezek az otthoni megoldások azonban soha nem működtek.
@@
„Fiaim, van egy papír (a potenciális mártírok listája) a mecset falán. Ez a papír olyan embereknek van ott, akik jelentkeznek, hogy öngyilkos robbantók legyenek. Azok, kik oda akarják adni az életüket az iszlámért föl kell, hogy írják a nevüket a listára.”

Bár néhányszor felcsillant a normális élet szikrája – ilyen volt például apja meglepő elkötelezettsége a futballjáték felé és a lovak iránti szeretete –, az hamar kialudt. Szeretetre és törődésre éhezve Omar eleinte büszke volt, hogy tizenöt évesen kiválasztották, hogy elkísérje apját Afganisztánba. Amikor rájött, hogy új otthona a Tora Bora hegyek szikláiba épített kunyhók sorozata – melyeket apja ajándékba kapott egy tálib vezetőtől –, büszkesége kezdett elillanni.

„Nem tudtam elhinni, hogy ezzé vált az életünk” – mondja. "Apám Szaúd-Arábia egyik leggazdagabb családjának tagja volt, unokatestvéreim kitűnő otthonokban pihenhettek és a legjobb iskolákba járhattak. Én pedig itt voltam egy törvény nélküli földön, levegőért kapkodva egy kis Toyota-terepjáróban, hatalmas fegyvereket cipelő afgán harcosoktól körülvéve utamon, hogy segítsek apámnak egy hegyi kunyhót szerezni családi otthonnak."

Tartva az elfogástól, bin Laden időnként éjjel felébresztette fiait, hogy gyalogszerrel gyakorolják a menekülési útvonalakat a szomszédos Pakisztánba. "Senki nem ismerte ezeket a hegyeket úgy, mint apám. Ismerte az összes nagy sziklát, és tudta a távolságot egyiktől a másikig" – mondja Omar.

A bin Laden-kíséret többi része is hamarosan követte őket. Több hónapig élték a nehéz életet. Megpróbáltatásaikat az erős téli viharok mellett tetézte, hogy nélkülözniük kellett a folyóvizet, és rendkívül sovány diétán éltek. A viszontagságokat Najwa rendkívüli sztoicizmussal állta ki.

„Bár hiányzott a korábban megszokott élet, nem tehettem mást, mint hogy alkalmazkodjak. Életemet a családomért éltem, így hát azt tettem, amit tennem kellett. Ez nem jelenti azt, hogy hibáztattam a férjemet, mert nem hibáztattam. Ott kellett élnie, ahol tehette, és ez nem máshol volt, mint Afganisztánban” – vall erről az időszakból Najwa.

Omar viszont egyre inkább elvesztette illúzióit apja dzsiháddal kapcsolatos megszállottsága iránt. Tovább tetézte csalódottságát, mikor tizenhét éves korában megtudta, hogy bin Laden katonái az ő kölyökkutyáit használták, hogy kipróbálják a vegyi és biológiai fegyvereket a kandahari kiképzőtáborokban.

Erre így emlékszik vissza: „Az új katonák és fiatalok közül sokan a legcsekélyebb alapvető érzékenység nélkül jöttek a világra. Élvezettel ecsetelték ezeknek a kedves kis állatoknak a haláltusáját, és ragaszkodtak ahhoz, hogy elmeséljék nekem a reszkető rémületüket, ahogy megkötözve ülnek egy ketrecben végigszenvedve a megpróbáltatást.

A gáz nem hatott olyan gyorsan, mint ahogy azt gondolná az ember. Miután tudomást szereztem a kiskutyáimról, még távolabb kerültem apámtól. Felismertem, hogy az ő útja nem vezetett máshoz, mint fájdalomhoz, elégedetlenséghez és halálhoz.”

Annak ellenére, hogy kiképezték a kalasnyikov használatára, valamint nem volt idegen a terrorista kiképzőtáborokban sem, Omar állítja: elborzadt, mikor az erőszak szintje elkezdett megemelkedni.

Apja szerepe az amerikai követségek felrobbantásában a tanzániai Dar es-Salaamban illetve a kenyai Nairobiban 1998-ban, melynek során több mint kétszáztíz ember életét vesztette, szintén mélyen megviselte őt.

Mindezek ellenére addig nem kezdte el tervezni a távozást, amíg egy barátja el nem árulta, hogy valami még nagyszabásúbb dologról folynak az előkészületek. Nem sokkal később pedig az utolsó csepp is betelt a pohárban, amikor a szenvedélyes bin Laden arra biztatta fiait, hogy jelentkezzenek öngyilkos merénylőnek.

„A lábainál ültünk, és ezt mondta apám: ’Fiaim, van egy papír (a potenciális mártírok listája) a mecset falán. Ez a papír olyan embereknek van ott, akik jelentkeznek, hogy öngyilkos robbantók legyenek. Azok, kik oda akarják adni az életüket az iszlámért föl kell, hogy írják a nevüket a listára.’ Várakozással teli szemekkel nézett ránk.’”

"Egészen biztosan rendelkezett azzal az erővel, hogy fiatal embereket életük feladására késztessen" – ismeri be Omar. "De én dühös voltam. Végre pontosan tudtam, hol állok. Apám jobban gyűlölte az ellenségeit, mint amennyire a fiait szerette. Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy bolond lennék életem még egy pillanatát elpazarolni."

Így hát Omar 2001 áprilisában elhagyta Afganisztánt. Anyja szintén engedélyért folyamodott férjéhez, hogy visszatérhessen családjához Szíriába. Pár nappal szeptember 11-e előtt bin Laden végre beleegyezett, de csak a két legfiatalabb gyermeket vihette magával. Najwát elkísérte második legidősebb fia is, aki úgy döntött, hogy nem tér vissza apjához.

„A szívem darabokra tört, látván pici gyermekeim alakjait a távolba veszni” – mondja Najwa arról a napról, amikor elment. „De megmentettem Abdul Ramant, a négyéves Rukhaját és a kétéves Nourt. Az egész úton Afganisztánon át egy pillanatra sem hagytam abba az imádkozást azért, hogy mindnyájunk élete újra normális legyen.”

Najwa Szíriában marad, és állítja, hogy nincs kapcsolatban sem férjével, sem hátrahagyott gyermekeivel. Omar élete is nagy kontrasztot mutat a korábbi időszakkal. Bár első feleségével és fiával élt együtt, egy egyiptomi út során találkozott egy brit nagymamával, Jean Felix-Browne-nal, akivel szerelembe estek.

Miután 2007-ben összeházasodtak és a sztori a címlapokra került, Omartól ismeretlen okból megtagadták a belépést az Egyesült Királyságba. A pár Katarba ment, ám a könyv szerint Omar visszatért Szaúd-Arábiába, ahol most a békéért kampányol.

Omar, anyjához hasonlóan szintén azt állítja, hogy nincs kapcsolata az Afganisztánban hátrahagyott rokonaival, valamint azt sem tudja, hogy élnek-e vagy meghaltak. Azt mondja: „Tudom, hogy a szovjetek elleni első csata első napjától fogva Afganisztánban apám más emberi lényeket ölt. Sokszor elgondolkozom azon, hogy ha apám ilyen sok alkalommal ölt, akkor talán már nem hoz számára sem örömöt, sem fájdalmat.

Én nem vagyok olyan, mint az apám. Míg ő a háborúért imádkozik, én a békéért imádkozom. Most már külön útjainkat járjuk, mindketten híve saját igazunkban. Apám meghozta az ő döntését, és én is meghoztam az enyémet. Végül is, a magam ura vagyok.”