Balra dől Dél-Amerika

Viva la socialism!

Latin Amerika egyre inkább balra dől, amely annyira nem meglepő némi logika használatával. A gazdasági válság beköszöntésével egyre nehezebb lett a szegények és a munkások helyzete, akiket a legkevésbé sem érdekel a jövő és a világ, amíg ők maguk a jelenben igen rosszul élnek. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a demokrácia ott még nem érte el azt a szintet, mint Nyugat-Európában, és az emberek is könnyebben manipulálhatóak, akkor simán megérthetjük a helyzetet.

A helyi politika egyes országokban ezt használja ki, hogy populista ígéretekkel a hatalomra kerüljön. Csakhogy nem elég bekerülni, hanem ott is kell maradni, így ezen intézkedések egyes részét végre is hajtják – így jön az államosítás, a külföldi tőke kiűzése a hazai javára, és a földreformok (főleg az eddig „elfelejtetett” őslakosok számára, akik egyre nagyobb szavazati tőkét képviselnek). Ha meg valaki olyan szerencsés, hogy kihúzta két periódusig, akkor módosít egy kis alkotmányt, hagy legyen már hatalmon egy harmadikon is. Bár általában ezen intézkedések ellehetetlenítik a jövőt, de megoldást nyújtanak a jelen problémáira.

Így kerülhetett Bolívia elnöki székébe Evo Morales, Venezueláéba Hugo Chávez, Ecuadoréba pedig Rafael Correa – ide számít még a "nagyon baloldali" Kuba Raul Castróval és a kissé balos Brazília is Luiz Inácio Lula da Silvaval. Bár Obamának nemrég sikerült leszerelnie eme államokat, nagyon sokáig a szocialista elnökök akadályozták az USA környékbeli érdekeit, és a demokrácia terjedését.

Ecuador új reménye

Rafael Correa elnök több tekintetben is történelmi tabukat döntött meg: egyrészt Ecuador 1979-es függetlensége óta egy elnököt sem választottak újra, másrészt egyik elnök sem tudta megőrizni a hatalmát négy évig (vagyis egy terminusig) – amit bár még Correa sem ért el, de ezzel a lépéssel igen közel került hozzá. Szintén példátlan, hogy második kör nélkül választottak meg valakit: Correa ugyanis rögtön 51 százalékos döntő többséget ért el – így legerősebb ellenfelére is húsz százalékot vert rá.

A 46 éves Correa sikerét egyrészt adakozó politikájának folytatásával, másrészt a különösen populista jelszavakkal magyarázzák – persze karizmatikus személyisége és lenyűgöző beszédei is sokat nyomtak a latban. Bár csak 2007-ban vette át az elnöki posztot, de a közel három év elég volt ahhoz, hogy a nép megszeresse. Ehhez persze nagyban hozzájárult az is, hogy illegitimnek nevezte Ecuador felhalmozott adósságát, mivel azt – indoklása szerint – katonai diktátorok halmozták fel, így tárgyalt a nemzetközi szervezetekkel, majd a befolyt olajpénzből rendezte a tartozásokat. Kampányában a szegények védelmezőjeként lépett fel, és csak a második legnagyobb problémának nevezte a gazdasági világválságot.

Mennyi ideig tündökölhet a remény?

Bármennyire csinálta is eddig jól Correa a munkáját, most az egész könnyen pálfordulatot vehet. Ugyanis az ország legfőbb exportcikke a banán és a kőolaj, utóbbi ára pedig drasztikusan esett a tavalyi értékéhez képest – ezért is van az, hogy míg Correa 2,5 százalékos gazdasági emelkedést jósol Ecuadornak 2009-re, addig a nemzetközi elemzők némi recessziót. Az olajbevételeket Correa a gazdaság ösztönzése helyett lakás és munkahelyteremtésre költi, és egy helyi elemző szerint ha tovább folytatja a szociális költekezést, akkor az elnökségének is búcsút inthet.

Bár Correa megígérte mind a nemzetközi tőkének, mind nagyobb olajvállalatoknak, hogy nyitott lesz az út, mihelyt némi stabilitást hozott az országba, de jó kérdés, hogy a nép mit fogad el stabilitásnak – és mint fent is olvashattuk, az elnök nagyon gyorsan bukhat, ha elveszíti a nép támogatását. Bár annyi igaz, hogy ő korántsem akar mindent államosítani, és a saját, radikális baloldali szárnyát is rendbe tette, amikor az kezdett nagyon elszállni. A parlamentben párjának többsége van, de az abszolút többségtől messze állnak, így a nagyobb döntésekhez némi konszenzus szükséges, ami nem hátrány egy demokráciában. Azonban tavaly kiterjesztette elnöki hatalmát, amit az ellenzék azóta is ostoroz.

Habár elviekben 2013-ig maradhat elnök, de szerinte 80 évre van szükség ahhoz, hogy a „21. századi szocializmus” megvalósuljon, és működjön. Azonban annyi bizonyos, hogy itt – Magyarországgal ellentétben – a nép képes bármilyen vezetőt elmozdítani a hatalmából, aki nem tetszik neki, így az elnök hatalma addig tart, amíg Ecuador polgárai engedik.

A munkanélküliség csiga lassan bár de emelkedik, s ekképp tesz az ellenzék által tüzelt visszhang is. Amíg a pénz kitart a szociális adományokra, addig Correának nem kell komolyabban aggódnia, azonban Ecuador nincs abban a helyzetben, hogy pénzt nyomtasson a válság leküzdésére. Ha előbb nem is, nyolcvan év múlva biztos kiderül, hogy melyik a jobb állammodell: a demokrácia, vagy a 21. századi szocializmus.