Megölik Európát?

Mi a nyugati civilizáció?

A helyzet nyilván ennyire nem egyszerű. A nyugati civilizáció, mint a kultúrák azonossága csupán néhány kulturális kapcsot jelent az ún. nyugati államok között, mint például a jogfelfogás (ma éppen: emberi, alkotmányos alapjogok kérdése), vagy a gazdasági filozófia (jelenleg éppen: piacgazdaság). Pár közös gyökeret jelent, azonban az eltérések ebben a helyzetben fontosabbak. A bevándorlással kapcsolatban ugyanis szerepe van az aktuális ország etnikai összetételének és a vérmérsékletnek.

Durva, de igaz példa: a három generáció óta Párizsba élők már őspárizsi családnak számítanak, ami viszont Magyarországon legfeljebb közröhejt vonna maga után – elismerés helyett. Persze, Franciaország – ugyanúgy mint Belgium – gyarmatbirodalmi örökségét cipeli a vállán a rengeteg magreb és fekete-afrikai bevándorló képében (a különbség talán annyi, hogy Belgiumban a helyzet – egyelőre – nem robbanásveszélyes).

Kelet-Közép-Európában kevés olyan állam van, ahol a dolgok odáig fajulhatnak, hogy egy kisebbség olyan szintű randalírozásba kezd, mint Franciaországban – ami már a hagyománykülönbségekre mutat rá a nagy nyugati egységen belül. Vonatkozik ez Romániára, Szlovákiára (a Fico-kurzusban hatványozottan), de megkockáztatható, hogy még Magyarországra is. A „nyugati civilizáció” így inkább egy egységes, de nem állandó alapokon álló, igen sokszínű kulturális térségre hasonlít, ami valami furcsa oknál fogva eddig mindig tudott közösen lépni és változtatni (lássuk be: az alapvető emberi és alkotmányos jogok nem mindig voltak a nyugati civilizáció részei…).

Különbségben az egység

A bevándorlásnak azonban mindenhol szerepe van. Szlovákiában az állami szintre emelkedett magyargyűlöletnek, Romániában és Magyarországon az elfojtott diskurzus, látens és kevésbé látens cigány-, valamint zsidóellenesség, Franciaországban az arabkérdés gyakorlatilag ugyanaz, csak más köntösben: a többségi társadalom kérdőjelei azokkal a népcsoportokkal kapcsolatban, akiket a többség nem tart a többségbe tartozónak.

Szlovákia és Franciaország között ebből a szempontból például nincs különbség: a „civilizátor” Franciaországban Sarkozy, a belügyminiszterből elnökké avanzsált médiasztár ugyanúgy lovagolta meg az arabellenes indulatot mint a nem régen még kommunista társállamban Ján Slota manapság a magyarellenest.

Csakhogy ezzel elérkezünk egy újabb különbséghez: Franciaország elég régóta demokratikus állam ahhoz, hogy stabil és erős társadalommal rendelkezzen, amelyet az aktuális kisebbségi zavargások nem tudnak kibillenteni alapvetően demokratikus mivoltából.

Demokrácia és szocializáció

A volt kommunista országokban a helyzet merőben más, ahol a tizenéves demokráciák – megint közhely, de megint igaz – alapjai nem erősek. A demokratikus alapokat ugyanis nem más, mint a társadalom adja: erős szolidaritás-érzék, empatikus képesség és bizony a kisebbségek részéről az integrálódás szándéka. Ezek nélkül nincs erős demokrácia, még egy olyan országban sem, ahol nincsenek többség-kisebbség konfliktusok. A „megfelelő” (értendő: az aktuális nyugati fő sodorvonalnak megfelelő) szocializáció pedig nem 15-20 év kérdése, hanem sokkal több, nagyobb részben attól is függően, hogy milyen az adott társadalom előélete. Egy alapjában konfliktusosabb, ellentétekkel szabdalt társadalomból nehezebben lesz demokratikus társadalom, már ami a többségi toleranciát és kisebbségi integrációt illeti, azonban ez is csak egy bizonyos, országonként eltérő fokig működik.

Elitek felelőssége

Az európai integráció nagyjából most jutott el arra a szintre, hogy nem tud választ adni különböző, a kisebbség-többség konfliktust illető kihívásokra. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a gazdasági „világválság” – egyes közgazdász elemzők szerint – az átmeneti enyhülések ellenére is tovább fog gyűrűzni hosszú távon, ami pedig két dolgot eredményezhet jó eséllyel: a munkahelyek megszűnését, s a bevándorlók, kisebbségek elleni nagyobb intoleranciát. A feladat tehát nem csupán a milliárdos állami ösztönzések némely mamutvállalatoknak, a piacgazdaság és a láthatatlan kéz még nagyobb „dicsőségére”, hanem jó eséllyel kell majd számolni tovább frusztrálódó társadalmakkal és az esetlegesen tovább erősödő etnikai konfliktusokkal. Erre pedig csak a politikai és gazdasági elit rendelkezik befolyással.