Halálfélelem és zuhanás az előadás alatt

A színházi balesetekről nem szívesen beszélnek az érintettek. Régi, rossz emlékek, balesetek, amelyek véletlenül történtek meg, és szintén a véletlennek köszönhető, hogy nem végződtek tragédiával. Pedig sokan közel álltak hozzá. Gálffi László, az Örkény Színház művésze évekkel ezelőtt a Vígszínházban játszott a II. Richárdban. Az egyik jelenetben színészkollégája szúrása annyira élethűen sikerült, hogy csaknem nyílt színen vérzett el a „király”. Gálffira rögtön műtét várt, majd hosszas gyógyulás, hogy aztán újra színpadon állhasson.

Az Operett Színházat sem kímélik a hátborzongató esetek. A Szépség és a Szörnyeteg előadásán Homonnay Zsolt (Szörnyeteg szerepében) négy méter zuhant egy lengőhintáról. Zsolt talán csak a vastag jelmeznek köszönheti, hogy a megúszta az esést egy hétcentis fejsérüléssel, valamint szilánkos csuklótöréssel és bordarepedéssel. Bár annyit a jelmez sem tompított a zuhanás erején, hogy a színész megússzon egy csinos kis gipszet a karján.

Az esés néhány tizedmásodperce alatt lepörgött előttem az életem, pont úgy, mint a filmekben. Kisebbik fiam akkor volt pár napos, és arra gondoltam, hogy nekem még dolgom van itt. Látni szeretném, ahogy a fiúk felnőnek, itt és most még nem érhet véget az életem. Megrázó élmény volt – elevenítette fel a balesetet Homonnay Zsolt.

2006 májusában ismét az Operett Színházat sújtotta egy baleset. A Rudolf című musicalnek már a próbai sem voltak zökkenőmentesek, hiszen egy szalmonellafertőzés a fél színházat ágynak döntötte. A premier rendben lezajlott, de a munka ezután sem állhatott le. Újabb próbák következtek, melyek egyikén megtörtént a baj. Az első szereposztás két főszereplője, Vágó Bernadett és Dolhai Attila több métert zuhant az egyik díszletről, amikor az hamarabb nyílt szét a kelleténél. Attila szerencsésebben megúszta, Bernadettre több hetes kihagyás várt, és csak a Szegedi Szabadtéri Játékokon tért vissza Vetsera Mária szerepébe.

Apropó Szeged. Múlt nyáron az Eszenyi Enikő rendezte Marica grófnő előadás került az elátkozott darabok listájára. Siker volt, azzal együtt, hogy a Zsupán Kálmánt játszó Nagy Ervint előadás előtt baleset érte, ezért táncos jeleneteit a darab társkoreográfusa, ifj. Zsuráfszki Zoltán adta elő. Elég baj, ha a táncoskomikus nem tud táncolni, de a talicska kapóra jött, és remekül megoldották a szerencsétlen helyzetet. A színész hol mankóval, hol talicskával, tolószékkel vagy bottal közlekedett a színpadon.

Tavaly októberben az Operaházban nagy sikerrel bemutatták Puccini Tosca című előadását. Az előadás igazi hőse a főszereplő Rálik Szilvia volt. A művésznő ugyanis az előadás előtt pár nappal az egyik próbán megsérült: ínszalagszakadást szenvedett. Így az előadáson a ruha alatt sínbe volt rakva a lába, mégis mosolyogva tűrte a fájdalmat.

Néhány budapesti színháznál még érdeklődtem, hogy a veszélyes vagy csak véletlen helyzeteknél mennyire áll mellettük egy őrangyal. A Madách Színházban és a Bárka Színházban nem is emlékeznek ilyen esetre, úgyhogy ők biztonságban vannak.

A Bárkából Makranczi Zalán pont a Don Carlos bemutatója után nyugtatott meg. Az előadás alatt egy több méter magas, fémvázas toronyon „mászkálnak” a színészek, akrobatikus ügyességgel. Veszélyesnek tűnik, de Zalán szerint mégsem az.

Alföldi Robi, a darab rendezője nagyon odafigyel arra, hogy biztonságban legyünk. Amikor felépítették a tornyot, azok az emberek próbálták ki, akik összerakták. Amikor én próbáltam ki, szivacsokkal voltam körbevéve, és ott állt egy segítő ember. Ő mondta, hogy mikor menjek lassabban, mikor gyorsabban. Egyszer sem éreztem magam veszélyes helyzetben – mesélte a színész.

Horváth Orsolyát, a Nemzeti Színház PR-vezetőjét is megkérdeztem, ők hogy állnak a biztonsággal.

Vannak peches időszakok. A Nemzeti életében ilyen volt a Mester és Margarita bemutatója.
Akkor már a fotóspróbán két színészünk, Szalay Marianna és Blaskó Péter is bekötött kézzel játszott, illetve a Farsang bemutatóját is el kellett halasztani – mondta Horváth Orsolya.

Jól érzem, hogy a színészek nem szeretnek erről beszélni?

Igen, akivel történt már ilyen, az biztos, hogy nem örömmel eleveníti fel ezeket az eseteket. Több dolog történt már nálunk is, hiszen a színház veszélyes üzemmód. A süllyedők jönnek- mennek, és nagyot lehetne esni, ha nem figyelnek oda azok a munkatársak, akiknek ez a feladata. Szinte csoda, hogy a hat év alatt nálunk semmi komoly baleset nem történt. Mi ebből soha nem csináltunk nagy ügyet. Ha történik valami baleset, és ki kell hívni a mentőket, a diszpécserek azonnal leadják az információt a hírügynökségeknek. Ám ennek ellenére sem jelenik meg semmi, mert mi ezt szándékosan nem szeretnénk közölni. Nincs is olyan, ami miatt beszélni kellene ilyen eseményekről. Tragédia szerencsére még nem történt.
@@

Gondolom direkt nem szeretnétek, hogy ezek nyilvánosságra kerüljenek. Mi ennek az oka?

Az elmúlt hat évben úgy intéztük a színház kommunikációját, hogy nem volt szükségünk ilyen típusú hírverésre. Ami nem az előadáshoz kapcsolódik, nem annak a minőségével függ össze, illetve nem azzal a munkával kapcsolódik össze, mi azt soha nem tártuk a nyilvánosság elé. Kizárólag az előadással, és a színészeken való munkáról adtunk hírt. Elvünk, hogy a bulvárban nincs helye a Nemzeti Színháznak, és erre eddig nem is volt szükségünk.

A biztonságos helyek közé tartozik az Örkény Színház is, annak ellenére, hogy egyik színésznőjükkel már történt egy csúnya eset, de az nem a színház falain belül volt. Kerekes Viktória, a Jóban rosszban sorozat Ekler Laurája az Örkény Színház tagja 2004 óta. Nem zárkózott el a beszélgetéstől, pedig nem vidám dolgokat kellett felelevenítenie.

A Pécsi Országos Színházi Fesztiválon történt velem, hogy három métert zuhantam a színpadról – kezdte a színésznő. Amíg élek, nem felejtem el. Az volt a vicces, hogy nem csak, hogy be kellett fejeznem azt az előadást, de még egy éjszakai előadás is hátra volt, amit szintén végig kellett játszani.

A sérülések ellenére is meg tudtad csinálni?

Olyankor nem fogja fel az ember, hogy megsérült. Szétszakadt a könyököm, azt össze kellett volna varrni, de nem hagytam. Mikor vége lett az előadásnak, jött a sebész, de csak azt engedtem, hogy beragassza. Persze, felkötötték a karomat, hiszen várt még rám egy másik előadás.

Hogy történt az esés?

Szerencsétlen véletlen volt, mert ez tényleg az. A pesti előadáson ott egy fal van, itt viszont csak egy függöny, és mögötte a nagy üresség. Leguggoltam, nekidőltem, ahogy szoktam, csak ugye nem volt fal, így lezuhantam. Úgy estem le, hogy a zenekari árokból a pincébe, ráadásul hanyatt. Soha nem fogom felfogni, hogy jöttem ki onnan. A másik érdekesség, hogy ott tartják a használaton kívüli reflektorokat, súlyvasakat. Senki nem érti, hogy maradtam meg. Csodák sorozata, hogy a gerincem nem tört el, hogy élek, hogy a barátaim ki tudtak húzni. Lelassult az idő, átfutott pár dolog az agyamban, amíg leértem. Érdekes érzés volt, ráadásul ez két mondatom között történt.

A közönség mit érzékelt ebből? Látták, hogy baj van, vagy azt hitték, hogy ez is a darab része?

Igen, sokan azt hitték, hogy ez is benne van a darabban. Még onnan lentről elkezdtem beszélni, bár én erre nem emlékszem. Valahogy a lábamat kinyomtam, de ezt sem értem, hogy sikerült. Nem néztem meg soha, hogy hova estem. A kollégáim igen, de nekem nem volt hozzá lelki erőm. Ők is azt mondták, hogy felfoghatatlan, hogy még élek.

Az éjszakai előadás előtt nem féltél, hogy ugyanoda kell visszaállnod? Nem maradt benned valami rossz érzés?

Nem, inkább felemelő volt, ami nagyon érdekes. Katarzisszerű érzés lett úrrá rajtam, mert azt éreztem, hogy fentről vigyáznak rám. Persze, ezt mindenki máshogy fogja fel. Van, aki figyelmeztetésnek vagy ajándéknak veszi. Én a sors ajándékának éreztem.

Mennyire jellemző, hogy veszélyes helyzetbe kerülsz a színházi munkád során?

Egyáltalán nem. Sok múlik a műszakon, a tervezőn, meg persze saját magamon is. Biztonságban érzem magam a színházamban. Olyan partnereim vannak, akik figyelnek rám és én is rájuk. Persze, az gyakori, hogy a hátrafelé menő rendező instruál, és beleesik a zenekari árokba, ez tipikus baleset, minden második rendezővel megesik. Szerencsére én nem élek félelemben.

Az újságíró szakma is veszélyes lehet. Könnyen bekaphatja a kezünket a billentyűzet vagy akár az egér… Azért nem félünk mi sem.