Az életért nem jár kártérítés

A Legfelsőbb Bíróság a múlt hónapban egy jogegységi határozatot hozott, melynek értelmében ezentúl a genetikai okok következtében fogyatékossággal született gyermek a saját jogán nem igényelhet kártérítést amiatt, hogy a terhesgondozás során elmaradt vagy hibás volt az orvosi tájékoztatás, így a leendő édesanya nem került tisztába azzal, hogy fogyatékos gyermeke fog születni, ezért nem élhetett a terhesség-megszakítás jogszabály által biztosított jogával. A határozat meghozatala előtt nem volt egységes szabályozás a témát illetően, így a különböző bíróságok más-más döntéseket hoztak arról, megilleti-e kártérítés a fogyatékos gyermeket vagy sem.

A határozat szerint kártérítés annak jár, aki értelemszerűen valamilyen kárt szenvedett. A kár pedig egy személy vagy vagyontárgy vonatkozásában annak korábbi állapotához mért, hátrányosan megváltozott állapot. Mivel a genetikai rendellenesség miatt fogyatékossággal született gyermek életében korábbi, előnyösebb állapotról nem beszélhetünk – hiszen sosem volt egészséges -, kárról sem. A szülők kártérítési igényét a bírói gyakorlat ezekben az esetekben elismeri; ugyanis azzal, hogy az anya nem élhetett a terhesség-megszakítás jogával, és fogyatékos gyermeke született, a szülők családtervezéshez fűződő joga sérült, és a fogyatékosságból vagyoni és nem vagyoni káruk származott. Hiszen egy fogyatékos gyermeket felnevelni jóval több odafigyelést, türelmet, toleranciát és mindenekelőtt pénzt igényel. A szülők életét a gyermek születésétől kezdve behálózza a tudat, hogy a kicsi játszópajtásai, iskolatársai furcsán néznek majd rá, amiért más, mint a többiek. Már, ha egyáltalán mehet majd iskolába a vele egykorúakkal. Nem figyelhetik lelkes várakozással, amint a járóka rácsaiba kapaszkodva egyszer csak két lábra áll, vagy megteszi első lépéseit; mert lehet, hogy sosem lesz képes megtanulni járni. A vagyoni kárról pedig ne is beszéljünk: elég csak belegondolni, mennyibe kerül egy mankó, egy tolókocsi, vagy mennyit kér egy gyógytornász vagy egy ápoló.

A szülők kártérítési igénye tehát teljesen jogos: a bíróság ilyen ügyekben általában az egészségügyi intézménnyel szemben az ő javukra dönt. A gyermek igényével kapcsolatban viszont már más a helyzet. Kár esetén egy korábbi állapot kevésbé előnyőssé változik. Itt két állapotról beszélhetünk: a születés előttiről és utániról. De mivel a gyermek genetikai rendellenessége már a terhesség idején is megvolt – csak azt az orvos nem fedezte fel, illetve nem tájékoztatta róla az anyát -, a születés után állapota nem fogható fel rosszabbként, mint az azt megelőző. Tehát, az esély a „jobb állapotra” nem elveszett, hanem soha nem is volt. A másik lehetőség a terhesség-megszakítás lett volna, amivel az édesanya az orvos hiányos, illetve félretájékoztatása miatt nem élhetett. Ebben az esetben a fogyatékosság nem lett volna jelen, hiszen a gyermek meg sem születik. Sarkítottan fogalmazva tehát a szülő a célból ül a bíróságon, hogy pénzt kapjon azért, mert fogyatékos gyermeket volt kénytelen szülni ahelyett, hogy a magzatot elvetette volna. Az ölében ülő harmadrendű felperes, azaz a gyermek remélhetőleg olyan kicsi még, hogy nem is érti, miről folyik a per. Az anya pedig még magában sem fogalmaz sarkítottan, hiszen, egy gyermeket nem azért szeretünk, mert okos, szép vagy egészséges. Azonban, valahogyan az egész ügy kissé paradox: azért nem kérhet senki kártérítést, mert él, mert nem sikerült nem megszületnie.

Habár a terhesség-megszakítás elmaradtával a gyermek fogyatékosan született, és ennek következtében sérültek az élethez, az emberi méltósághoz és a legmagasabb szintű testi-lelki egészséghez fűződő alkotmányos jogai, így életét károsodottan, a személyhez fűződő jogainak sérelmével kell leélnie; nem hivatkozhat hátrányként arra, hogy amennyiben az orvos tájékoztatja szüleit az ő fogyatékosságáról, anyja az abortusz mellett döntött volna. Hiszen ebben az esetben a gyermek azért kérne elégtételt, mert megszületett és él; a határozat megfogalmazásában „elmaradt haláláért kapna kártérítést”. Ezen megállapítás a jog élet-fogalmával összeegyeztethetetlen: „a felperesnek nincsen kára, mert az élet annak nem tekinthető”.

Az élet nem tekinthető kárnak, mondja a Legfelsőbb Bíróság. És mit mond a fogyatékos gyermek, aki már negyven éves, de az anyja segítsége nélkül nem tudja a saját szájához emelni a kanalat? Mit mond a rákos beteg, aki évek óta arra vár, hogy szörnyű fájdalmai megszűnjenek, mert így nem tud tovább élni? Mit mond az, akinek az „élete” borzalmas fizikai állapota miatt abból áll, hogy eszik, iszik, lélegzik és ürít? Az élet szó az előző mondatban nem véletlenül kapta az idézőjelet. Nietzsche különbséget tett létezés és élet között, de a jogszabályokat nem ő írta. A filozófia lehetőséget ad arra, hogy eltöprengjünk azon, jobb-e a létezés bármilyen elcsökevényesedett, kiüresedett formájában, mint a nemlét – a jog nem. Az Alkotmány szerint az élethez való jog abszolút jellegű, tehát korlátozhatatlan, minden más jogot megelőző alapjog. Az abszolút jelleg azt jelent, hogy senkit sem lehet az életétől megfosztani, mivel minden embernek veleszületett joga van az életre. Az élethez való jog minden embert megillet emberi mivolta, jogképessége következtében. Tehát jogunk van élni. A jog azonban nem azonos a kényszerrel, tehát úgy gondolhatnánk, jogunk van meghalni is. Tévedés. Az élethez való jog a jogtudomány szerint ugyanis nem foglalja magába a halálhoz való jogot. Tehát, ha valaki megöl minket, pedig élni szerettünk volna, vagy megöl, amikor meg szerettünk volna halni, ugyanúgy bűncselekményt követ el – utóbbit lásd öngyilkosságban közreműködés vagy eutanázia. Ugyanis, az általános felfogás szerint mindenkinek erkölcsi kötelessége lenne visszatartani az ilyen lelkiállapotban lévő személyt a cselekmény végrehajtásától. Az erkölcs tehát legyőzte az emberi akarat szabadságát. Rossz lenne a jog? Nem. A szabályokra szükségünk van. Olyan szabályokat gyártunk, melyekkel bizonyos esetekben nem tudunk mit kezdeni? Bonyolultabbak vagyunk annál, mintsem meg tudjuk fejteni saját magunkat.
@@

Tehát jogunkban áll élni, hallgatni és még sok más is, de meghalni nem. Egészséges, felnőtt embereknek sem; hát még egy magzatnak. Vannak egyáltalán jogai egy még meg sem született embernek? Az Alkotmány kimondja, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkinek veleszületett joga van az élethez. Veleszületett, tehát a megszületett személyre vonatkozik. A Ptk. szerint a magzat nem személy, de jogképes, tehát már magzati állapotában vannak jogai, amelyek az élve születés feltételétől függően illetik meg. Így például örökölni már szedercsíra állapotban is lehet – feltéve, ha aztán élve születik az illető. A magzat megsemmisítéséről azonban csak az anya dönthet, maga a magzat nem. A magzati élet védelméről szóló törvény kimondja, hogy amennyiben a magzat orvosilag valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban szenved, a terhesség a tizenkettedik hétig, ha pedig a károsodás valószínűsége az ötven százalékot is eléri, a huszadik, illetve a huszonnegyedik hétig megszakítható. A gyermek valószínűsíthető fogyatékosságát mint a művi terhesség-megszakítás indokát a törvény az anyának a károsodásból adódó fizikai és lelki terhek alóli mentesítésére, valamint a magzatnak a későbbi fogyatékos élettel járó hátrányoktól való megóvása miatt ismeri el. Azonban, habár a hiányos orvosi tájékoztatás miatt az anya nem gyakorolhatta a terhesség-megszakításhoz fűződő jogát; magának a magzatnak a joga nem sérült, ugyanis a magyar jog nem ismeri el a magzat alanyi jogát sem a megszületésre, sem arra, hogy művi beavatkozással az életét elvegyék. Tehát, a magzat saját életének elvételére való alanyi jog hiányában jogsértésről nem beszélhetünk.

Mivel az élet nem tekinthető kárnak, a fogyatékos élet sem; emberi életek értéke közt jogilag nem lehet különbséget tenni: az Alkotmánybíróság szerint „Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve állapotától.” Emberi méltóságunk sérthetetlen. De vajon méltó-e egy emberhez kómában feküdni évtizedeken át, ágyhoz kötve, mesterségesen táplálva létezni, szörnyű fájdalmak közt várni a véget, öntudatlanul lélegezni és táplálkozni, esetleg a külső segítség nélküli felöltözésre vagy vécére menetelre képtelenül élni? Emberi méltóságunk és életünk sérthetetlen, a kettő pedig együtt jár a jog szerint. Együtt jár? Újfent a filozófiánál lyukadunk ki. Nem lehet-e méltóbb egy emberhez bizonyos esetekben a halál, mint az élet? A méltó halálról sok szó esett már. Hogy „ágyban, párnák közt” nem az igazi; más meglátás szerint pedig a méltósággal csak élni lehet, meghalni nem. Egyáltalán, mi az, hogy emberi méltóság? Az Alkotmánybíróság szerint az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva az ember alany marad és nem válik eszközzé vagy tárggyá. Olyan minimális elismertséghez való jogról van szó, mely biztosítja, hogy emberi mivoltát senki ne vonhassa kétségbe. Igaz, hogy valószínűleg egy jó érzésű ember sem vonja kétségbe egy súlyos testi vagy szellemi fogyatékossággal élő ember emberi mivoltát, de vajon hogyan gondolkodik maga az „áldozat”? Emberi mivoltnak érzi-e azt, hogy szinte semmire sem képes egyedül, arra sem, hogy ellássa önmagát? Már, ha egyáltalán tisztában van saját helyzetével. Tehát, hiába sorol fel észérveket a határozat, és zárja le az ügyet azzal, hogy az „élet nem kár”; sőt, a jog logikája mentén haladva muszáj egyetértenünk vele – mégsem olyan egyszerű a dolog.

A fogyatékos gyermeknek nyújtandó kártérítés megtagadása emlékeztethet az eutanázia kérdésére. Bár egyes országokban engedélyezik, nálunk alkotmányba ütközik. Mivel „az élet kárnak nem tekinthető”, és nincs jogunk a halálhoz, nem csak a meg sem születés, hanem a tovább nem létezés után sem szabad vágyakozni – azaz, vágyakozni szabad, de a vágyat megvalósítani, jobban mondva mással megvalósíttatni nem. Miért? Mert a jog szerint jobb bárhogyan létezni, mint nem létezni. Pedig még az élet biológiai értelemben vett definíciójában is szerepel, hogy az élet a biológiai rendszerek, vagyis az élő szervezetek létezési módja; egy rendszernek képesnek kell lennie az önállóságra, azaz a saját szervezetének önálló fenntartására – egy példának okáért nyaktól lefelé bénult ember pedig erre nem képes. Él, hiszen lélegzik, dobog a szíve és működik az agya. De ha megkérdeznénk tőle, hogy élet-e ez így…