Pisti, a néger

Pisti, a néger

Még javában az előző rendszer épült, amikor két éves kisgyerekként megismertem Pistit, a nigériai kisrácot. Akkor még nem ismert fogalom volt a feketeafrikai kifejezés és nem is értettem volna a differenciát, így nekem Pisti néger volt és kész. Imádtam! Leginkább a haját csodáltam, hogy neki olyan furcsán bolyhos, a mi fogalmaink szerint nem is göndör, hanem valami egészen érthetetlenül „csigás”. Gyermeki önzéssel, gátlások nélkül fogdostam a fejét és képtelen voltam betelni vele. Nagyon tetszett. Pisti amúgy is nagyon jó srác volt: szerény, jól nevelt, a játékait mindig megosztotta velünk, tehát ugyanolyan normális kisgyerek volt, mint én, leszámítva a bőrszínét és egyéb külsőségeket. És ezek a külsőségek egy idő után teljesen eltűntek a szememben, és megmaradt egy aranyos játszópajtás. Aztán elsodort minket az élet, később halottam, hogy orvosnak tanult Bécsben, egyszer még láttam is a tévében, de semmi több. Viszont az akkori élményem meghatározóvá lett. Azóta teljesen természetesnek látok más rasszhoz tartozó embereket, és kifejezetten érthetetlenül állok, amikor valaki kijelenti valakiről, hogy az nigger, cigány, zsidó, szerb, román, tóth, tirpák, digó, sváb, ruszki, sárga, csukcs… és ettől az illető már minősített eset.

Tetves magyar, büdös román

Sajnálatos módon öntudatlan dühöngő tinédzserkoromban én is cigányoztam, mert a környezet néha tényleg képes idiótát csinálni az emberből, aki sokszor bele sem gondol, mennyire megbánt ezzel másokat. Később persze szégyelli magát, de akkor már késő. Megtörtént. Erről mindig eszembe jut az a sztori, amit Romániában hallottam, ahol a román férj és a magyar feleség, ha hajba kaptak, akkor a férj „tetvesmagyarozta” az asszonyt, aki viszont „büdösrománozta” az urát, majd miután kiordibálták magukat, és kiadták a mérgüket, megint szent volt a béke és a szeretet, merthogy ugyebár imádták egymást, de a környezet… Mindez jól példázza, hogy ezek a kifejezések mennyire kitörölhetetlenek az ember gondolataiból, ha elég sokan mondják, és mennyire abszurd helyzeteket teremthetnek a valós érzelmek mellett.

Koszos cigány

Már túlvoltam a krisztusi koron, amikor egy barátnőmmel az út szélén sétálva összetűzésbe keveredtünk két cigány férfival. Vélhetően félreértésből fakadhatott az affér, de akkor ez mellékes volt. A roma a barátnőm megerőszakolásával fenyegetett, miközben pofoztuk egymást és a társa a barátnőmet egy ütéssel belevágta az árokban levő csalánosba, én meg cigányoztam rendesen felháborodásomban. Miután kicsit lehiggadva ki-ki ment az útjára, és nekem ocsmány gondolataim támadtak a cigányokról levezetésképpen, majd ahogy elszállt végleg a mérgem, elcsodálkoztam magamon és az érzelmeimen, hogy mennyire képesek elvakítani. Mire elmentünk a falu cigánysorán már nem volt bennem semmi düh, legfeljebb értetlenség, hogy miért néznek rám olyan idegenkedve azok az emberek. Aztán a barátnőm felvilágosított. Tipikus sablonok: a cigány lop, nem dogozik, koszos, segélyeken él, amit mi fizetünk… Teljesen analóg az amerikai feketékkel kapcsolatos sablonokkal, melyeket még nem is olyan régen divat volt emlegetni – néha még most is. Kvázi az amerikai fehérek niggerei a mi cigányaink. Ott most lehet, hogy afroamerikai elnököt választanak…

Semmi bajom a feketékkel, szerintem mindenki tarthatna otthon párat

A címben szereplő sor az egyik legdurvább „vicc” volt, amit életemben hallottam feketékkel kapcsolatban. A legszomorúbb, hogy nem is olyan régen, az apartheid idejében ez nem is poénként szerepelt, hanem a társalgás hétköznapi gondolatai között élt. Pár éve egy hölgy ismerősöm nigériai párjától próbált elválni, csekély sikerrel. A férfi késsel fenyegetőzve próbálta jobb belátásra bírni a nőt, amire persze máris jött ismerősi körben a bunkó niggerezés: „Ezek csak kefélni, lopni tudnak és zenélni; állatok”. Nos, nem akarok senkit elszomorítani, de hasonló minősítést kaptunk mi is Európa akkori nemzeteitől, amikor beérkeztünk a Kárpát-medencébe, és kisebb rablóportyákkal foglalatoskodtunk. Aztán megnevelődtünk, bár erről az osztrákoknak más a véleménye, akik voltak olyan kedvesek, hogy a nagy rendszerváltáskori szomszédolások idején az üzletekre ezt írták ki: „Ne lopj, magyar!” És szégyelltünk kimenni Bécsbe, mert aggódva néztek ránk.

Billog nélkül, szabadon

A megbélyegzés ugyanis a legocsmányabb érzés, és determinálja az ember viselkedését. Ha ugyanis nem apad a negatív megítélés, akkor ez ember egy idő után már dafke belemegy a játékba: „Ha ezt mondjátok, ám legyen!” És normális emberek is elkezdenek – karikírozva a minősítést – úgy viselkedni, ahogy „elvárják” tőlük. Hatalmas önfegyelem kell, hogy ilyen környezetben valaki – rassztól függetlenül – képes legyen kitartani az elvei, a tisztessége mellett. Sokszoros erőfeszítést igénylő tevékenység igazolni azt, amiben nem hisz a másik fél. Ahogy a féltékenynek nem lehet megmagyarázni, hogy nem csalják meg, ahogy a vallási fanatikusnak nem lehet elmagyarázni, hogy holnap nem lesz világvége, úgy az előítéletessel is kínkeserves meló elhitetni, hogy a „nigger” nem fogja meglopni, nem erőszakolja meg a feleségét, nem fog lógni munka közben, nem hazudik neki… csak azért, mert ő fekete.

Csak annyi szabadságot, előítélet mentességet adjunk mindenkinek, amennyit magunknak kérnénk. Több nem kell.

@@

Minden ember egyenlő, de vannak még egyenlőbbek?

1960 óta március 21-e a faji megkülönböztetés (apartheid) elleni küzdelem napja. Ezen a napon talán kicsit ünneprontó módon nagy nyilvánosság előtt kijelenteném, hogy rasszista vagyok. Ugyanakkor magyaráznám is a bizonyítványom: én küzdök ellene.

A Wikipedia definíciója szerint a „rasszizmus olyan gondolkodásmódot jelent, amely kihangsúlyozza a rasszok (emberfajták) különbözőségét, és azok között – különböző feltételezett tulajdonságaik vagy értékeik alapján – hierarchiát állít fel.”

Rangsorolásom szerint létezik gondolati síkon működő és gyakorlati rasszizmus. Amikor leegyszerűsítünk és általánosítunk emberekkel kapcsolatban sokszor rasszistának is minősíthetően cselekszünk. Valótlanság lenne azt állítani, hogy személyesen nem teszünk különbséget ember és ember között, legtöbbször külső jegyek alapján. Ezzel nincs probléma mindaddig, amíg előítéleteinket bármikor képesek vagyunk felülírni, azaz újraprogramozni magunkat.

Az igazi veszély, és a nehezen tolerálható része az, amit gyakorlati rasszizmusnak neveznék. Amikor előítéletünknek hangot adunk, akár afelé a személy felé, akit másnak bélyegzünk, akár a többiek felé, a másik rovására. A legrosszabb, amikor ez tettlegességig is fajul.

Életem első Combino villamoson tett utazása tipikus példa az előbbire, majdnem az utóbbira is. Történt ugyanis, hogy az Oktogonnál felszállt egy igen dekoratív szőke hölgy és partnere, egy kedves és elegáns csoki úriember. A tömött villamoson „bájos” hungarista társaság is utazott, amelynek egy férfitagja úgy gondolta, hogy feltétlenül szóvá kell tennie, hogy a másik férfi barnább nála. Mondhatnám azt is, hogy néger, hiszen szerintem nem a szó maga a sértő, hanem amilyen gondolatokat társítanak hozzá. Például az is, hogy a magyar hevületű ifjú zöldre verte volna színes bőrű utastársát, aki erre semmi okot nem szolgáltatott, csak egy légtérben tartózkodott vele. Ennél talán már csak az volt kétségbe ejtőbb, hogy erről miként beszélték le társai: „Ne itt, mindenki előtt! Majd egy sötét utcában, ha leszálltak.” Akkor borzasztóan éreztem magam, pedig jogos volt, hogy egy szót sem szóltam. Ahogy utastársaim sem, lesütött szemmel kapaszkodtunk. Közben meg tudom, hogy nem lenne szabad tolerálni az ilyen magatartást, sőt szégyelltem magam honfitársam helyett is.

Talán jó terápia lenne neki is és másoknak is egy jó pár évvel ezelőtti élményem. Párizs egyik külvárosában jártam, jobban mondva várakoztam, vagy negyedórán keresztül, mert késett a lány, akivel találkoznom kellett. A metróállomás környékén, ahol ácsorogtam ez idő alatt több száz ember is megfordult. Egészen a várt hölgy megérkezéséig én voltam az egyetlen „fehér ember” közel s távol. Alaposan meg is bámultak, ami persze betudható annak is, hogy valószínűleg igencsak megszeppenten álldogáltam ott a kis bőröndömmel. Azért a fejemben kicsit helyrerakta a kisebbség-többség libikóka rendszerét. Ugye azt meg mondanom sem kell, hogy senki nem kötött belém, hogy én mégis mit keresek ott.

Ez olyan – hogy eltérjek kicsit a faji megkülönböztetés kérdésétől – mint mikor hárman beszélgetnek egy asztalnál, nevezzük őket A, B és C-nek. Ketten (A és B) nekiállnak egy olyan témáról diskurálni, amiről a harmadiknak (C) fogalma sincs. Ha C megunja hirtelen jött kirekesztettségét és elkezd A-val egy olyan témáról beszélgetni, amit B nem ismer. Rögtön fordul a kocka, és máris ez utóbbi kerül kisebbségbe. Nagyban is úgy működik az élet, mint ebben a képzeletbeli hármasban. Pillanatok alatt lehet a kisebbségből többség és fordítva. Félreértés ne essék: ne azért legyen toleráns az ember, mert másoktól is elvárja ezt. De hogy várhatná el másoktól, ha ő nem az?

Mi magyarok (teljesen érthető módon) felháborodunk azon, ha a környező országokban magyarokat vernek, csak azért mert magyarok. Kérdés, hogy milyen alapon kéri ki magának ezt egy olyan ember, aki képes egy teljesen ártatlan másik férfiba belekötni, csak azért, mert sötétebb a bőre.

Mától már nincs késés
Fekete-fehér, sovány-kövér
Kit érdekel honnan jöttél.
Isten hozott nálunk testvér.
Tekerd meg és táncolj.

Anima Sound System: Tekerd!

A rasszizmus igazi ellenpólusa nem az antirasszizmus a világban, hanem a türelem és mások elfogadása. Az emberek különbözőek, ezt nem lehet nem észrevenni, és nem is kell megváltoztatni. Nem kell fanatikus multikultúra rajongónak lenni ahhoz, hogy ennek örüljünk, vagy legalábbis elfogadjuk. Akiknek kifejezetten szúrja a szemét mások mássága, mindig elfelejti, hogy a kultúra, mint általában a szellemi értékek miben különbözik a legjobban a mocskos anyagiaktól. Hiszen a kultúra nem olyan, mint a Monopoly, hogy el kell vennünk másoktól ahhoz, hogy nekünk még több legyen. Attól még, hogy Magyarországon élnek velünk cigányok, négerek, „sárgák” és arabok nem lesz itt senkinek rosszabb. Lehet mindenkit utálni, de ne olyanért, amiről nem tehet, és amivel önmagában még nem ártott senkinek.