Azonnali helyzetkép: sokan nem értik miről szól a reform!

Ha csak a szigorú számokat nézzük, akkor a következők állapíthatók meg rögtönzött közvélemény-kutatásunkból (lásd a kapcsolódó írást): nyolcan mondták azt, hogy bizonytalanok, mert nem látják át a Kormány javaslatát, nyolcan ellenezték a tervezett reformot (közülük hárman ellenzéki politikusok), négyen támogatták (közülük ketten kormánypárti politikusok), ketten pedig nem foglaltak állást. Bár közvélemény-kutatásunk messze nem reprezentatív, azért bizonyos arányokat szerintem jól mutat az egészségbiztosítási rendszer átalakításáról kialakult véleményekről. Ami viszont még a számoknál is többet mond az a vélemények tartalmi oldala, és az, hogy kikhez köthetők az egyes vélekedések.

Az, hogy a megkérdezett ellenzéki politikusok közül jelenlegi formájában mindenki ellenezte a biztosítási rendszer átalakítását, az nem meglepő. Az viszont már annál inkább, hogy egyes MSZP-és politikusok, vagy például a balosnak tartott közszereplő, Verebes István meglehetősen bizonytalan volt az új rendszer helyességét illetően. Mécs Imre például egyenesen azt mondta, hogy nem folytak szakemberek bevonásával megfelelő szakmai viták az egészségügyi reform kapcsán, és hozzátette, hogy ő nem is a pénztárak, hanem a szolgáltatók versenyében látná a magánosítás lehetőségét. A szintén szocialista Tabajdi Csaba pedig annak adott hangot, hogy a tervezet egy sajátos magyar megoldás, aminek a hatékonysága csak a működés során fog megmutatkozni. Vagyis sem Mécs, sem Tabajdi nem állította minden kétséget kizáróan, hogy a Kormány a lehető legjobb megoldást dolgozta volna ki. Márpedig ha ők bizonytalanok, akkor nem csoda, hogy az emberek is azok.

A vélemények több, a médiában így, vagy úgy már megjelent csomópont köré összpontosulnak. Ilyen csomópont a tájékozatlanság, és a félretájékoztatás kihangsúlyozása; a külföldi példák felemlegetése; a biztosítók kérdésének összemosása a vizitdíjjal, a kórházak bezárásával, és az ágyszámok csökkentésével; illetve csomópontnak tekinthető a kérdés átpolitizáltsága, és az ebből fakadó átláthatatlansága; valamint a rendszer kettőssége is.

Az egyik leghangsúlyosabb probléma a tájékozatlanság, illetve a félretájékoztatás problémája. Ezt a kérdést így vagy úgy szinte mindegyik megszólaló érintette. Szolnoki Péter a Bon-Bon együttes frontembere – aki alapvetően egyetért a reform szükségességével – például a következőket mondta: „A reformról az a véleményem, hogy az emberek nem látnak bele, és ez vele a legnagyobb baj.” Ehhez csatlakozott Korda György („a kérdés nagyon nehéz, mert nincs egy olyan részletes felvilágosítás, ami megmutatja, hogy mi a jó, és mi a rossz”), Horváth Ferenc sportriporter („nagy probléma, hogy szerintem még azok sem látják át a rendszert, akik szavaznak róla, innentől kezdve én sem látom át”), és Dr. Domonkos Tamás orvos is („ráadásul a betegek nincsenek is kellőkép felvilágosítva, mint ahogy mi orvosok sem). A félretájékoztatás problémáját kormánypárti politikusok, Filló Pál és Ungár Klára vetették fel. Filló Pál szerint „szó sincs arról, hogy több-biztosítós modell lépne be, hiszen állami felügyelet alatt marad az egész rendszer, tehát más a helyzet, mint ahogy eddig tévesen, a sajtóban megjelent.”
Hasonló véleményen volt Ungár Klára is: „Annak ellenére, hogy ezt azt elmúlt években mindenki úgy használta, hogy több-biztosítós modell, ezeket úgy hívják, hogy pénztárak. Tehát több-pénztáras modell.” Ezzel kapcsolatban azt azért meg kell jegyeznünk, hogy a reformok kommunikációjáért elsősorban a kormány felelős. Tehát ha az emberek nem látnak át egy készülő törvényjavaslatot, vagy nincsenek megfelelően tájékoztatva, az kizárólag a kormány felelőssége, és nem a médiáé, a kormánynak ugyanis mindenkor irányítania kell egy politikai diskurzust. Amennyiben az irányítás kicsúszik a kezéből, akkor a törvény könnyen átláthatatlanná, a hétköznapi ember számára érthetetlenné válhat, mint ahogy az jelen esetben is történt.
@@
A második nagy csomópontot a külföldi példák felemlegetése jelenti. Ennek kapcsán érdekes, hogy négyen is az Egyesült Államokat hozták fel példaként, de míg Palcsó Tamás, Domonkos Tamás és Sinkó Eszter az amerikai rendszer negatívumait emelték, ki addig Mécs Imre pozitív, követendő példaként említette Amerikát. Egyébként érdekes, hogy miért pont Amerikához hasonlítják sokan a Magyarországon bevezetni kívánt rendszert, amikor az a holland mintához áll közelebb. Úgy látszik még mindig van egyfajta Amerika-fóbiánk, ami abban nyilvánul meg, hogy minden új dolgot Amerikához, mint a modernség megtestesítőjéhez akarunk mérni, hasonlítani.

Hangsúlyosan jelentkezett az általunk megkérdezettek körében, hogy a biztosítási reformot összemosták, együtt említették a vizitdíj, és a kórházak bezárásának kérdésével. Ez volt tapasztalható például Győzikénél, aki a reformok kapcsán azonnal a vizitdíj hátrányait kezdte ecsetelni, de együtt beszélt a két dologról Palcsó Tamás, Dr. Molnár Imre főorvos, de és Dr. Czeizel Endre is. (Érdekes, hogy míg Molnár problémásnak tartotta a kórházbezárást, addig Czeizel éppen arról beszélt, hogy a lakosság számarányához képest túl sok a kórház). Erről Juhász Attila politológus a következőket mondta: „Itt folyamatosan összecsúsznak az egyes részterületek a nyilvánosság előtt: a finanszírozás reformja, ami a biztosítási reformot jelenti, és az ellátás reformja, ami például a vizitdíjra, a kórházi napidíjra vonatkozik Ez az összecsúszás arra vezethető vissza, hogy az egészségügyi reform már többet jelent, egy szakpolitikai kérdésnél, mert az egész reform a kormány stabilitásának függvényévé vált.” – Ezzel pedig el is érkeztünk a következő csomópontig, a kérdés átpolitizáltságához.

Átpolitizáltság alatt azt kell érteni, hogy a kérdésről nem független szakemberek folytatnak vitákat, hanem szinte kizárólag politikusok, akiknek a véleményét nagyban befolyásolja politikai hovatartozásuk. Ez az átpolitizáltság pedig nem teszi lehetővé, hogy egy társadalmi konszenzus jöjjön létre, márpedig anélkül egy reform nem ér semmit. Mélyreható változást – legyen szó bármilyen kérdésről – csak szakmai viták és nagy társadalmi támogatottság mellett lehet elérni.
Erre utalt Herényi Károly („Ahhoz, hogy egy törvény sikeres legyen az elfogadását követően, ahhoz kell egy közös jövőkép arról, hogy mit akarunk. Kell egy társadalmi konszenzus, amit a társadalmi viták alapoznak meg. És kell egy szakmai egyeztetés, amit meg a szakmai viták építenek fel.”), és Mécs Imre is („Sok évtizedes problémákat kellene rendbe rakni, amihez szakemberek bevonására lenne szükség, ehelyett csak egy rendkívül üres vitatkozásra és marakodásra futotta.”), és például az átpolitizáltság miatt nem fejtette ki a véleményét Gundel Takács Gábor. Tehát vannak, akik attól félnek, hogy állásfoglalásukkal óhatatlanul elköteleződnek valamelyik politikai oldal mellett, amennyiben viszont egy ilyen helyzet előáll, úgy lehetetlenné válik egy szakmai és társadalmi vita kibontakozása.

Az utolsó olyan nagy tematikai csomópont, ami politikai hovatartozástól, az új rendszer ellenzésétől, vagy támogatásától függetlenül több véleményben megjelent az a rendszer kettősségéből, a sajátos magyar megoldásból fakad (51 százalékban állami, 49 százalékban magántulajdon). Az állami tulajdonnak és a magántulajdonnak az együttes jelenléte ugyanis, nem csak a rendszer ellenzői (például: Sinkó Eszter), hanem például a kormánypárti Tabajdi Csaba szerint is kérdésessé teszi a gyakorlati megvalósulást („Az, hogy ez mennyire lesz hatékony majd a működés során fog megmutatkozni, mert mi egy egészen sajátos magyar modellt dolgoztunk ki.”).

A nagy csomópontok mellett felfedezhetünk a különböző vélemények között olyan érveket is, amelyek kifejezetten a rendszer mellett érvelők, vagy kifejezetten az ellenzők hangoztatnak. Az ellenzők nem értik miből lesz haszna a rendszerbe belépő tőkéseknek, attól félnek, hogy a befektetők számára nagyobb kockázatot jelentő idősek, és gyerekek az új rendszer áldozataivá válhatnak, és hogy a pénztárak különbséget fognak tenni szegények és gazdagok között, ami folytán sokan biztosítás nélkül maradhatnak, úgy, mint Amerikában. A rendszer mellett szóló fő érvek pedig a következők: a befektetők abban lesznek érdekeltek, hogy minél kevesebb legyen a beteg, ezért nagyobb hangsúlyt fektetnek a megelőzésre; a nagyobb jövedelem után fizetett Tb-járulék nagyobb szolgáltatással járhat; a világon sehol semmi sincs ingyen.

Ezek voltak tehát azok a fő témák, érvek és ellenérvek, melyek az általunk megkérdezettek véleményében megjelentek, de nem állítunk nagy szamárságot, ha feltételezzük, hogy ugyanezek a témák és érvek nagyjából a magyar társadalom egészére, vagy legalábbis túlnyomó részére levetíthetők. Azt eldönteni mindezek után, hogy az új rendszer jó lesz, vagy sem szinte lehetetlen feladat. Ahogy már utaltam rá, még a kormánypárti politikusoknak sem egybehangzó a véleménye, ezek után pedig nem csoda, ha az állampolgárok nem látják át a helyzetet. Egy dolog tény: az egészségügy reformokért kiált, de a társadalomban nincs meg az az egyetértés, ami egy ilyen nagy átalakításhoz szükséges. Hiába munkálkodik ugyanis most a kormány a rendszer átalakításán, ha mondjuk három év múlva lesz egy kormányváltás, ami után a mostani ellenzék mindent visszájára akar majd fordítani (ahogy Balsai István elmondta). Az ország hajója csak akkor fog előrehaladni, ha a kormányos ugyanarra akar menni, mint az utasok, és a személyzet, ameddig a két fél nem tud megegyezni, addig a hajó sem jut sehová…