Művészetterápia a pszichiátrián

A barátságosnak éppen nem nevezhető VIII. kerületi Balassa utcában található a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikája, melynek főkapuján belépve a 100 éves felújított épület előterében útbaigazítanak, majd Simon Lajos docens úr továbbkalauzol az alagsorba, ahol lassan a vége felé közeledik a művészetterápiás csoport foglalkozása. Azok az ambuláns kezelésre járó betegek sürgölődnek a csoportvezető, Kovács Emese körül, akik úgy gondolták, állapotuk javulását, későbbi gyógyulásukat segítheti, ha részt vesznek kézműves-foglalkozásokon.

A mindössze 40 négyzetméteres, meleg hangulatú helyiségbe lépve akár egy képzőművészeti kirakodóvásáron is érezhetné magát az ember. Az aktuális adventi koszorúktól kezdve a festett falemezekből összeillesztett karácsonyfákon át a téli tájjal megfestett tányérokig a polcokon és falakon felvonultatott legtöbb munka a karácsonyt idézi. A kemencéből kikerülő tűzzománc lapocskáik lehűlését váró „szakkörösök” türelmetlen fészkelődése olyan, akár a Jézuska ajándékát leső gyermekeké. Aztán a kellő idő eltelte után kézbe vett alkotások becsusszannak egy névvel ellátott borítékba, majd egy öblös fiók mélyére kerülnek. Innen ugyanis a betegek nem viszik haza az általuk készített alkotásokat, mert a foglalkozások lényege, hogy a résztvevők megtanulhassanak különböző önkifejezésre alkalmas képzőművészeti technikákat és a terápiájuk részeként a terápiás team felhasználja az alkotás során megtapasztalt élmények gyógyító erejét. A csoport létrejöttéről, működéséről kérdeztem Kovács Emesét.

Mióta működik ez a csoport ebben a pincehelyiségben?

Nemsokára két éve, hogy kialakítottuk ezt a foglalkoztatót itt, az alagsorban, a korábbi kazánház helyén. Én jól rajzolok, eredetileg textilművességet és a keramikus mesterséget tanultam, ismerek sok kézműves technikát, korábban részt vettem egy mentálhigiénés képzésen , majd két és fél éve kerültem ide a klinikára. Kezdetben az ebédlőben dolgoztunk a betegekkel, a szükséges alapanyagokat fölcuccoltam, rajzlapokat, festékeket, ecseteket, és amelyik betegnek volt kedve bekapcsolódhatott a munkába. Ebből nőtte ki magát a mostani foglalkoztató, amelyet alapítványi támogatással alakítottunk ki itt, az alagsorban.

Milyen típusú pszichiátriai betegek vesznek részt a foglalkozásokon?

Gyakorlatilag bárki csatlakozhat, aki betegként belép a Pszichiátriai Klinikára. A skizofrén betegektől kezdve a bipoláris pácienseken keresztül a különböző személyiségzavarban, depresszióban szenvedő betegekig jóformán mindenki, aki szívesen részt vesz a foglalkozásokon. Persze, az akut nagyon súlyos állapotban lévő betegek nem képesek alkotni.

Az itt látható, itt készülő rajzokban, festményekben, kézműves munkákban mennyire tükröződik a betegek lelkiállapota?

Mindenre, amit készítünk, a személyiségünk rányomja a bélyegét. Ha valakinek beteg a személyisége, a művei is fogják azt tükrözni. Kivételt képez ez alól, ha valaki professzionális művészként kerül be ide, mert ő tud egy kicsit „csalni” a technikai és alkotási rutinjával; az ilyen azonban ritkaságszámba megy.

Hányan vesznek részt egy-egy alkalommal?

Ez változó. Olykor telt ház van a foglalkoztatóban, ami 15-18 főt jelent, de előfordul, hogy csupán ketten-hárman vannak. Több csoport működik. Van, amelyik konkrétan a pszichoterápiás osztályhoz kapcsolódik. Ebben az alkotás folyamata és maga az elkészült alkotás is számít. Velük beszélgetünk az általuk készített munkákról, és sokan elmondják a csoportból, hogy bennük milyen érzéseket kelt az a kép, vagy tárgy, amit a betegtársuk készített.. Vannak olyan csoportok, amelyeknél az alkotók számára a kreatív munka és a végeredmény is önmagában nyújt sikerélményt . Ezekben a csoportokban nem a megbeszélésen és a visszajelzéseken van a hangsúly, hanem az alkotás élményének megtapasztalásán és az elkészült mű által kiváltott örömérzésen és büszkeségen. Az idősebb, demens betegeknek leginkább készségmegtartó, készségfejlesztő foglalkozásokat szervezünk. Az itt látható mandalák nagy részét, amelyek előrenyomott séma alapján lettek kiszínezve, demens betegek készítették.

Feltételezem, hogy azoknak a csoportoknak, amelyeket elsőként említett, vagyis az itt fekvő terápiás betegek csoportjainak kötöttebb foglalkozásokat tartanak.

Pszichoterápiás osztályunkon jelenleg 3 hétig tartózkodnak a betegek. Minden délelőtt csoportos foglalkozáson vesznek részt, járnak relaxációra, kommunikációs foglalkozásokra és egyéni pszichoterápiában is részt vesznek. Ennek a folyamatnak a része a kreatív és művészetterápia.
Hétfőn, amikor bejönnek, itt találkoznak először csoportformában egymással. Ilyenkor mindig rajzolni szoktunk. A feladat az, hogy valami olyasmit rajzoljanak, ami az ő személyiségükhöz valamilyen formában kapcsolódik, ami valamiért fontos számukra. Miután elkészültek a rajzok, az a feladat, hogy mindenki mondja el a többiek előtt, milyen érzéseket vált ki belőle a másik rajza. Úgy kell tehát beszélniük egy képről, hogy nem azt mondják el, mit gondolhatott a rajzoló, hanem azt, hogy bennük milyen érzéseket vált ki. A kör végén aztán maga az alkotó mondja el, hogy mit is szeretett volna ábrázolni. Aztán így tovább, mindenkinek a rajzát átbeszéljük. Időigényes foglalkozás, de rendkívül érdekes visszajelzéseket kapnak a terápiában résztvevők egymástól, és közben megismerik kicsit egymást. Fontos, hogy szembesüljenek azzal: nincsenek egyedül a problémáikkal. Ezáltal közelebb is kerülnek egymáshoz. A következő foglalkozások már kötetlenebbek, azokon egyre inkább a különböző technikák megismerése, az alkotás folyamata kerül előtérbe. Az is célja az itteni tevékenységnek, hogy az itt tanultakat később otthon, szorongósabb állapotukban elő tudják venni, ami segíthet a szorongás oldásában, de sokan vannak, akik ráéreznek az alkotás örömére és a kreatív csoportokon elsajátított technikákkal otthon rendszeresen dolgoznak, kikapcsolódnak.

Milyen technikákat használnak?

Olajfestéket, akrillt, montázstechnikát, dekupázst (ez a szalvéta ragasztás), szoktunk kisebb kosarat fonni, tűzzománc technikával kis képeket díszítő kiegészítőket, háromdimenziós képet, babákat készíteni… Mindent, amihez alapanyagot tudunk szerezni.

Milyen a résztvevők összetétele?

16 éves kortól bárki, a nyolc osztályt végzettektől a diplomásokig széles a spektrum, de a kötetlen foglalkozásokon zömmel nők vesznek részt. Sokan azzal kezdik, hogy ők nem tudnak rajzolni, meg sem bírják rendesen fogni a ceruzát, aztán menet közben kiderül, hogy sokuknak jó, netán kiváló a kézügyessége, rajz készsége. Sokszor saját magukon is megdöbbennek. Gyakori, hogy azok, akiknek valamelyik technika jobban megy, tanítgatják a gyengébbeket.

Visszajárnak az egykori betegek?

A délutáni foglalkozásokra vissza-visszajárnak, mert a későbbiekben is fontos számukra a valahova tartozás érzése, valamint az a sikerélmény, amelyet itt szereztek. Sokan közülük mára stabilak, tünetmentesek, gyógyszerek nélkül is megállják a helyüket az életben. Természetesen az itteni tevékenység csak kiegészítője az egész terápiának, de fontos része, amely segítheti a betegek önbecsülésének a megerősödését.
@@
A páciensei mennyire vannak tisztában azzal, hogy mi lesz a sorsa az általuk itt készített alkotásoknak?

Minden foglalkozáson elmondom, hogy az itt készült munkákat nem lehet hazavinni, többek között azért is, mert azokból a későbbiekben kiállításokat szoktunk rendezni. Az a tapasztalatunk, hogy rendkívül büszkék a kiállításokon megjelenő alkotásaikra, ugyanis ez egy komoly visszajelzés a számukra, hogy számít a munkájuk. Ha valaki kifejezetten megtiltja, hogy a képét, szobrát kiállításra vigyük, van rá lehetősége, de én még nem találkoztam ilyennel. Dönthetnek a betegek abban is, hogy névvel vagy név nélkül jelenjen-e meg a munkájuk. Aki az előbbi mellett dönt, az látható helyre, aki utóbbi mellett, az a kép hátoldalára, a tárgy aljára írja a nevét. Aki egyiket sem óhajtja, az nem ír rá semmit. Kivételes esetben azért előfordul, hogy egy-egy alkotásukat hazavihetik a páciensek. A Klinikán két tárolóban állandó bemutató van a kreatív és művészetterápiás csoportokon készült alkotásokból és öröm látni, ahogy az alkotók betegtársaiknak és családtagjaiknak büszkén megmutatják a tárolókban, hogy mit készítettek.

A kiállítás megnyitókon általában jelen vannak az alkotók?

Ez csupán a második kiállításunk volt, az előzőt tavaly novemberben rendeztük az Alexandra Könyvpalotában. Az egy szűkebb válogatás volt, nagyon sokan eljöttek a megnyitóra az alkotók közül. A mostani tárlaton 118 kép került kiállításra, ez kb. 90-95 alkotó műve. Akit tudtunk, értesítettünk közülük a megnyitóról, néhányan el is jöttek. Ez teljesen fakultatív.

Önt mi hozta ide?

Leginkább a véletlen. Az én életemben is volt egy mélypont, a jelenlegi főnökömet már régóta ismertem és ő elhívott ide dolgozni, hogy tanítsam a betegeket különböző kézműves technikákra. Borzasztóan izgultam az első egy-két foglalkozáson, mára már belejöttem. Persze, az itt hallott sorsokat, élettörténeteket nem szabad hazavinni, mert akkor megszűnne a magánélete az embernek. Idebent minden tőlem telhetőt megteszek a betegek segítése érdekében.

Természetesen megkerestem a kiállításnak otthont adó Boulevardésbrezsnyev Galéria vezetőjét, Victora Zsoltot is, akit a bemutató létrejöttének körülményeiről kérdeztem.

Hogyan született meg ez a kiállítás? Miért vállalkoztak az értelmi sérült, lelki problémákkal küszködő emberek képeinek a bemutatására?

Ebben az esetben a klinika keresett meg minket. Persze, mi is nyitottak vagyunk a nem hagyományos kiállítások iránt. Idén tavasszal már rendeztünk egy furcsa bemutatót, amelyen az újra hasznosított anyagokból készült műalkotásokat és használati tárgyakat állítottuk ki.

Műalkotásnak tekinthetők az értelmileg sérült, beteg emberek munkái?

Nem értelmileg sérült, hanem pszichiátriai kezelés alatt álló emberek alkotásairól van szó. Vannak közöttük sima stresszes emberek, akik ezzel a problémájukkal elmennek a pszichiátriára, és vannak zárt osztályon kezelt skizofrének. Az ő alkotásaikból válogatott két Strabag-díjas művész, de egyikük sem tudta, nem is érdekelte őket, hogy milyen betegségben szenvednek, milyen állapotban vannak az alkotók. Utóbb kiderült, hogy a betegek között van festőművész is.

Az önök honlapján olvasom, hogy céljuk a fiatal művészek bemutatása. A mostani kiállítás alkotói viszont nem feltétlenül művészek.

Érdekes felvetés, hogy művészek-e ezek az emberek, illetve hogy a mű mikor lesz mű. Ha egy művészeti iskolát végzett ember kiad magából – most csúnyán fogalmazok – akár egy darab szart is, az már műalkotás? Vagy pedig a befogadó teszi azt azzá? Izgalmas kérdések ezek, és folyamatosan változik a megítélésük. Jelen esetben a kérdés jogi részét az egyetem klinikája vállalta magára. Tudtommal a nálunk kiállított képek alkotói beleegyezésüket adták a kiállításhoz.

Milyen az eddigi fogadtatás?

Nagyon pozitív, mert ráirányítja az emberek figyelmét a művészet gyógyító szerepére. Stresszes világban élünk, ugyanakkor köztudomású, hogy a feszültségek kirajzolhatóak, kifesthetőek, kitáncolhatóak az egyénből. Ezek a terápiás rajzok is egy folyamat egyik szakaszának lenyomatai. A kiállítás december 15-éig látogatható.

Hogy teljes legyen a kép, megkerestük Dénes Balázst, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) elnökét is.

Egy pszichiáter felhasználhatja-e kiállításon való megjelentetésre a betege terápiás céllal készített alkotásait annak beleegyezése nélkül?

Az értelmi sérült emberek ebből a szempontból jogilag három kategóriába sorolhatók. Cselekvőképességet kizáró, cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá tartozhatnak, illetve vannak olyan enyhén sérültek, akik egyáltalán nem állnak gondnokság alatt. Az utóbbi kategóriába sorolható embereknek a saját beleegyezésüket kell kérni a műveik felhasználásához. Korlátozó gondnokság esetében néhány éve adott az a lehetőség, hogy a bíróság általános jelleggel korlátozza a cselekvőképességet, illetve bizonyos ügycsoportok tekintetében. Az ügycsoporti, tehát részleges korlátozás esetében az a jogi helyzet, hogy amennyiben a bíróság csak bizonyos ügycsoportokra állapította meg a cselekvőképesség korlátozását, akkor minden más jogviszony tekintetében az ő cselekvőképessége nem korlátozott. Vagyis például a festményének egy kiállításon való közzétételéhez a beleegyezését kell kérni. A cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt állóknál a főszabály az, hogy a törvényes képviselő, a gondnok beleegyezése szükséges. Összefoglalva: ahhoz, hogy valakinek az alkotását kiállítsák valahol, minden esetben kell valakinek a beleegyezése.

A galériavezető felelős azért, hogy a nála bemutatott alkotások készítőinek illetve azok törvényes képviselőinek megvan-e a beleegyező nyilatkozata?

Ez azon múlik, hogy a galéria vezetője milyen szerződést köt a kiállítás szervezőivel, jelen esetben a klinika képviselőivel. A legtöbb esetben az a megoldás, hogy a galériavezető nem felel azért, hogy jogtiszta műveket állítanak-e ki. A kiállítás szervezőjének kell teljes körben meggyőződnie arról, hogy a különböző kiállítási tárgyak szerepeltetése senkinek a jogait nem sérti.