„Megjelent a lemezem, és levetkőztem a sajtótájékoztatón”

Gabi, nagyon sokat emlegetted a Frizbiben Rakonczai Viktort.

Tóth Gabi: Mert megtalálta a stílusomat: ráérzett, mit szeretnék csinálni. Egyszerűen rájött, mert én sem tudtam elmagyarázni – én csak énekelni tudok. Hangszeren még nem játszom, és nem értek a hangzásvilágokhoz, hogy hogyan kell ezeket a hangzásokat meghatározni „hivatalos nyelven”.

Mi ez a megtalált stílus?

T.G.: Ilyen Pinkes… Pink, Gwen Stefani… Pop-rock, modern hangzásokkal.

Dorina ehhez mit szól? Ő is hasonlóban nyomja…

T.G.: Ez más lesz. A Dorina punkosabb, én meg inkább olyan dalokat szeretek, amiben lehet nagyot énekelni.

Indultatok volna az Eurovíziós Dalfesztiválon?

Tóth Vera: Nekem ez egy nagy álmom gyerekkorom óta. Láttam Szulák Andreát, Bayer Friderikát, Charlie-t, a NOX-ot és mind nagyon jól megállták a helyüket. Bízom benne, hogy nagyon sok jó előadó fog még lehetőséget kapni erre a következő években is. Remélem én is egyszer, talán… De az biztos, hogy addig fogynék egy picit. Bár nem ettől függ: nyolc éves koromban láttam egy Eurovíziós Dalfesztivált, és pont egy nálam kétszer nagyobb lány énekelt, hatalmas sikerrel.

Rúzsa Magdiról mi a véleményetek?

T.V.: Büszkék lehetünk rá.

T.G.: Annál is inkább, mert a Megasztárból került ki, és tényleg nagyon tehetséges.

T.V.: Én úgy érzem, hogy van még mit tanulnia – ahogy nekem is, meg bármelyik Megasztárosnak -, de örülök, hogy végre van egy olyan előadó, aki korban is ideális, őserő van benne, és ezt kamatoztatni is tudja a színpadon. Egyébként először bennem volt az, hogy „a fenébe, hogy megint nem én!”, és akkor a párom mondta, hogy nem késtél re semmiről. És igaza van, hiszen Eurovíziós Dalverseny van minden évben, kijuthatok még akár jövőre, akár tíz év múlva.

T.G.: És akkor beszóltak neki, hogy jugoszláv képviseli Magyarországot… Ez undorító.

A versenydalt hallottátok már? Az Aprócska Blues-t?

T.G.: Az egy nagyon jó dal.

T.V.: Angolul megy?

Angolul megy.

T.V.: Magdi talán angolul még sokkal jobban is ki tudja ereszteni a hangját.

T.G.: És angolul azért sokkal jobban jönnek át a dalok szerintem.

Mindig mindenben egyetértetek? Ketten álltok velem szemben, de olyan, mintha egy emberrel beszélgetnék…

T.G.: Mert mindig egyre gondolunk. Már jó előre megbeszéltük, hogy arra, amit kérdezni fogsz, mindketten ugyanazt válaszoljuk.

T.V.: Azért nem egyezünk meg mindenben, de az élet fontos dolgaiban igen.

Akkor nem is igazak azok a nagy összeveszések köztetek, amiről néha lehet olvasni az újságban?

T.G.: Hát melyik családban nem vitatkoznak? Szerintem az újságírók úgy állnak hozzá, hogy „testvérek, mindketten énekesek, akkor úgy tudunk több újságot eladni, ha jól összekapnak”.

T.V.: Sajnos az emberek azt tartják érdekesnek, amit kapnak: ha azt írják le valakiről, hogy piros bugyi van rajta, akkor az lesz a szenzáció. Ha valamit ráderőltetnek, akkor előbb-utóbb át fogsz rá hangolódni. Pedig írhatnának arról, hogy éppen megjelent a lemezed, vagy akármi. Csak az nem annyira izgalmas, mert az érdeklődési köröd nem erre van hangolva. Ha már úgy van ott, hogy megjelent a lemezem, és levetkőztem a sajtótájékoztatón, akkor mindjárt mindenki kíváncsi lesz rám.

Március 15-én hol voltatok?

T.G.: Én Tapolcán voltam, és felvonultam fáklyával.

T.V.: Én pedig messze Pesttől.

T.G.: De tudom, hogy itt mi történt. A hírekben úgy közölték le, hogy mekkora botrányok voltak, pedig nem, mert gyönyörűen sütött a nap, gyerekekkel sétáltak a családok egyik helyről a másikra, és ezek mellett volt egy-két kisebb incidens is.

T.V.: Külföldön állítólag mindennap tüntetnek valahol, csak a média nem fújja úgy fel, mint itthon. Másik oldalról engem lenyűgözött a „Családom, Magyarország” című előadás Básti Juliékkal a Nemzeti Múzeum előtt, és felháborított a tömeg viselkedése. Én pártatlannak tartom magam, és tőlem mindenki kinyilváníthatja a véleményét, de legalább arra a kis időre csendben maradhattak volna, hiszen ez a megemlékezés nem arról szólt, ami ellen ők tiltakoznak.

T.G.: Mi nem tudhatjuk, mit éltek át azok, akik végigküzdötték 1848-at, ezért sem tudták ők átérzéssel végigállni az ünnepséget. Én sem tudom, milyen volt akkor, de az az előadás segített megérezni az emberek fájdalmát, szenvedését, félelmét.

Az esti eseményeket követtétek?

T.G.: Arra gondoltam: még az a szerencse, hogy nem folyt vér.

T.V.: Én örültem, hogy nem voltam éppen otthon, mert pont a mi utcánkba terelték be az embereket. Október 23-án és másnap is a könnygázt szívtuk a lakásban.

T.G.: A könnygáz nélkül is sírtam akkor, nem értettem, hogy miért kell ez… Azoknak az embereknek, akik kint voltak az utcán, a fele nem ért a politikához. Én sem értek, de éppen ezért nem is folyok bele.