Miről szól a Nobel-békedíj és ki lesz a díjazott?

A világ leghíresebb végrendelete

Alfred Nobel svéd kémikus 1895. november 27-én kelt végrendeletében rendelkezett úgy, hogy vagyonának kamataiból évről évre részesedjenek a fizika, kémia, az orvostudomány, az irodalom és a béke azon évi úttörői. 1968-ban a Svéd Bank támogatására kibővítették a kört a közgazdaságtan területére is. Ezen belül mindig is a Nobel-békedíj volt a legvitatottabb, hisz a díjazott személyek néha később nem pont a díjhoz méltó tetteket is végrehajtottak, és egyes, a díjat egyértelműen megérdemlő személyek sosem részesültek ebben a megtisztelésben. Ráadásul jobboldali szervezetek rendszerint azzal vádolják a döntéshozókat, hogy túlságosan balra húznak.

A Nobel-békedíj az egyetlen, amit nem csak magánszemélyek, hanem egy szervezet is megkaphat, és szintén itt fordult csak elő, hogy a díjat posztumusz is kiosztották – igaz mindössze egyetlen esetben. A díj további különlegessége, hogy míg a többi díjat a Svéd Királyi Tudományos Akadémia ítéli oda, a békéért járót egy testület dönti el, amely az akadémián kívül tartalmazza a korábbi díjazottakat és pár svéd parlamenti képviselőt (1976-tól csak a jelöltjeik). Szintén ők állítják össze a jelöltek listáját is, amelybe a nemzetgyűlések és kongresszusok tagjai, egyetemi tanárok, nemzetközi bírók és különleges tanácsadók is beleszólnak. A békedíjat Oslóban adják át, míg a többit Stockholmban.

Kudarc

Nobel úgy rendelkezett, hogy a békéért járó elismerést elnyerő „legyen az a személy, aki a legtöbbet vagy a legkimagaslóbban tette a nemzetek barátságáért, a fegyveres erők csökkentéséért vagy megszüntetéséért, vagy békekongresszusok tartásáért és előkészítéséért.”

Tehát egyértelműen nem elgondolások és elvek, hanem konkrét tettek alapján akarta kiosztatni az elismerést, és a vele járó mintegy egymillió eurót. A díjazottak közt volt olyan, aki egy életen át tartó munkásságért kapta az elismerést, de volt aki szellemi jelképpé emelkedett a hozzáállása, egy konkrét ügy elrendezése, vagy politikai tettei miatt részesült benne. Mindazonáltal az eddigi díjazottak közt igen sok furcsa eset szerepel.

Elsőnek mindenképp a két 1973-as díjazottat kell megemlíteni: Henry Kissinger amerikai külügyminiszter, és Le Duc Tho dél-vietnami diplomata-generális azért kapták a díjat, mert tető alá hozták szintén ’73-ban a vietnami háborút elviekben lezáró Párizsi Békét. A jelölők közti vita soha nem látott méreteket öltött: két jelölő tag nyilvánosan le is mondott státuszáról, annyira nem értett egyet a döntéssel. Az esetet csak tovább húzta, hogy Le Duc Tho nem volt hajlandó átvenni a díjat, mivel „országában még nincs béke”. Végül igaza lett: két évvel később a kommunista Észak-Vietnam felrúgta a békét, és Délt lerohanva magába olvasztotta azt.
@@
De nem ez az egyetlen megkérdőjelezhető ügy. 1994-ben Jasszer Arafat Fatah vezető, Simon Peresz izraeli külügyminiszter és Jichak Rabin miniszterelnök lett a díjazott, a „Közel-Keleti béketeremtéshez való hozzájárulásért.” Jasszer később kihirdette a II. intifádát, ráadásul két évvel később komoly fegyvercsempészetbe is keveredett. Valamint mint az manapság ismeretes, a Közel-Keleti béke még mindig csak álom. (Igaz az izraeli-egyiptomi béke még mindig él és virágzik, amiért pedig Mohamed Anvar Asz-Szadat egyiptomi elnök, és Menáhem Begin Izraeli miniszterelnök kapott díjat 1978-ban.)

Nyilvánvalóan bukott projekthez tartozik még a 2000-es díjazott Kim Dedzsung, aki részben a két Korea közeledésért nyerte az elismerést, vagy Sírin Ebádí, aki az iráni emberi jogokért való küzdelméért kapott díjat (igaz, itt magukkal a konkrét személyekkel nem volt gond) – de lehetne még sorolni. Azonban nem csak „problémás” díjazottakat találhatunk a a 109 éve fennálló, igaz 18-szor alkalmas jelöltet nem találó listán.

Sikerek és a Gandhi-faktor

A világtörténelem és a társadalom nagy része által kiemelt tiszteletben tartott személyek bőséggel megtalálhatóak a díjazottak névsorában – és nagyrészt e nevek adják a díjnak és ezáltal a további díjazottaknak a megbecsülést. Szavuk bárhol hangzik is fel, egyenlő a fény és az igazság szavával, befolyásuk ekképp óriási lehet.

Köztük van Martin Luther King tiszteletes, a feketék egyenjogúságának szellemi megteremtője (1964); Teréz Anya, a szegények leghíresebb szószólója (1979); Desmond Tutu püspök (1984) és Nelson Mandela elnök (1993), a modern Dél-Afrika megteremtői; Tendzin Gyaco, ismertebb nevén a 14. dalai láma, Tibet és a béke szellemének jelképe(1989), Kofi Annan, az ENSZ legendás főtitkára (2001), valamint az Amnesty International nevű jogvédő szervezet (1977) és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (2005) is.

Hiába az „élőszentek” igen hosszadalmas listája, a Nobel-békedíj legtöbb bírálója azt veti fel, hogy pont az az ember neve nem szerepel rajta, akit több kontinensen is a béke és az erőszakmentesség példaképének tartanak – név szerint Mahatma Gandhi, India szellemi atyja.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Gandhi neve többször felmerül jelöltként – bizonyítottan 1937-ben, 1938-ban, 1939-ben, és 1947-ben – valamint halálának évében, 1948-ban is. Ekkor elviekben meg is szavazták volna neki a díjat, csakhogy egy merénylő közbeszólt, hisz a szabályzat szerint csak élő személynek lehet átadni a díjat (igaz ez alól 1961-ben egyedüli kivétel lett Dag Hammarskjöld svéd diplomata, az ENSZ második főtitkára). Tiszteletére azonban a tanács „nem talált alkalmas jelöltet” 1948-ban.

Többszörös nem-meg választásában egyébként állítólag szerepe volt annak, hogy a pacifizmusát „túl radikálisnak” tartották. Szellemét az 1991-ben díjazott Aung San Suu Kyi erőszakellenes, demokrácia-aktivista buddhista szerzetes viszi tovább, valamint tanításainak fontosságát a dalai láma is hangsúlyozta, mikor 1989-ben átvette az elismerést.

Cikkünk következő részében a jelenlegi jelöltekről kaphatnak átfogó képet.