A Föld Napját 1970 óta jegyzik a zöld naptárak, azonban a problémák, amelyek ellen életre hívták 38 év elteltével aktuálisabbak, mint valaha. Küzdelem a szennyezés, a fajok kiirtása, bolygónk “kikészítése” ellen. Annyi különbség mindenesetre van, hogy eggyel kézzelfoghatóbbak a negatív hatások, ma már a döntéshozók sem hagyhatják figyelmen kívül a Föld sorsát illető kérdéseket.

Kezdetben teljesen zöldnek mondható élőlények voltunk, akkoriban még szó sem volt ökológia lábnyomról az emberiség kapcsán, elhelyezkedtünk szépen a táplálkozási láncban, talán fizikai adottságainkhoz mérten kicsit feljebb ezen a képzeletbeli létrán. Természetesen az embert akkor mentális képességei segítették ebben a felemelkedésben.



Aztán szép lassan megtanultuk “használni” és “kihasználni” a természetet, és sokáig még ezzel sem volt különösebb probléma (vagy csak nem tűnt fel). Ez nem jelenti azt, hogy például nagyvárosokban nem okozott volna problémát a szennyvíz, vagy nem irtottak volna erdőket, azonban ez nem okozott még globális problémát. Kultúrkörtől függően kialakult a természethez közelebbi, és a talán kicsit eltávolodó felfogás az emberekben az évszázadok folyamán. De még a környezettel behatóbban foglalkozó vagy lelkileg közelebb álló filozófiák vagy művészeti ágak sem hordozták azt a fajta környezettudatos zöld gondolatot, amire azt mondhatnánk, hogy a mai környezetvédelemhez hasonló. Még akkor sem, ha elvi síkon tudatosult a minket körülvevő világ figyelemre méltósága és sérülékenysége.

Az igazi változást a gyarmat háborúk és az ipari “bűnbeesés” (forradalmak, főleg a második) hozta el az ember és környezetének kapcsolatában. Két, a környezet és az ember kapcsolatát negatívan befolyásoló folyamat indult meg körülbelül 200 éve: egyrészt egy óriási mértékű demográfiai növekedés és fejlődés, ami nem tudatosította az emberekben, hogy a bolygó kényes és törékeny, és “adományai” nem határtalanok. Másrészt a háborús konfliktusok szerte a világban a nehézipar versenyfutásszerű fejlesztését tették indokolttá, ami a bolygó természetes erőforrásainak túlzott kiaknázásának ösvényére terelte az emberiséget. A hatvanas hetvenes években már a hétköznapi ember is láthatta, –sőt a saját bőrén is érezhette - hogy a bolygó forrásai végesek, a fegyverkezési verseny óriási veszélyeket rejt magában és fenyegető természeti katasztrófák is mutatták, hogy rossz útra tévedtünk.

Ma már evidenciaként beszélünk a klímaváltozásról, számtalan nemzetközi és helyi szintű környezetvédelmi szervezet és párt létezik, egyre tudatosabban viszonyulunk a kérdéshez. A szakadék felé tartó szekéren egyre több utas érzi úgy, hogy irányt kéne változtatni, csak mintha nem találnák a kocsist a bakon, hogy ezt közöljék vele. Vagy süket fülekre találnak. Az is lehet, hogy most próbálják meg felborítani a járművet, ha már másként nem tudják megállítani. Az biztos, hogy botorság lenne azt gondolni, hogy mi nem tehetünk semmit.

Hiába vagyunk tisztában most már évtizedek óta azzal, hogy baj van, és ez így nem mehet tovább, valahogy úgy viselkedünk, mint a dohányos, akinek már fáj a tüdeje, de mégis rágyújt még egy cigarettára. Felszólalnak időről-időre politikusok, ismert emberek és civilek egyaránt a környezet védelméért, de valahogy még sincs jelentős előrelépés. Alakul a felelősségérzet egyre többekben, de csak apró lyukakat tömünk be az ökológiai hajón. Egy, még soha nem látott szintű összefogás kéne, ehelyett folyik az egymásra mutogatás (tisztelet a kivételeknek).

"Bocsánat - mondta az ismeretlen szelíden. - Ahhoz, hogy valaki irányítson, szükséges, hogy pontos tervekkel rendelkezzék valamelyes nem túlságosan rövid időszakra. Engedje meg már¬most, hogy megkérdezzem: hogyan irányíthatja az ember a földi dolgokat, ha még nevetsége¬sen rövid időre, nos mondjuk, egy ezredévre sem készíthet tervet... de ez még semmi: hiszen a saját holnapjáért sem kezeskedhet!"

Ismerős? Az idézet Bulgakov klasszikusából, a Mester és Margaritából származik. Fájdalmasan igaz gondolat, és benne van az is, hogy miért nem tud átütően sikeres lenni a zöld gondolat a világon. Pedig fajtánk egyik erőssége, hogy tervezünk, gondolunk a jövőre. A folyamatok irányításában azonban kérdéses, hogy az egyén bármit is képes lenne megváltoztatni. A közös terv viszont hiányzik. Belegondoltak már valaha abba, hogy mi lenne, ha egy szép napon mindenki a homlokára csapna, és onnantól fogva nem pöfögnének a gyárak és a kocsik, mindenki csak annyi energiát használna, amennyire valóba szüksége van (ezeket megújuló energiaforrásokból állítanánk elő), mindent, amit lehet újrahasznosítanánk, és így tovább? Szép álom (bár benne van az anarchikus káosz lehetősége is). De ki tehetné meg, ha nem mi? Ki menti meg a bolygót, ha nem mi? A rendszer, amibe belepiszkáltunk fejlődésünk során évmilliók óta élt, működött és alakult. Ne így hagyjunk nyomot a világban! Álmodjuk együtt azt, hogy évszázadokra készítjük terveinket, és nem a holnapi ilyen olyan kampány sikere számít. Ne ringassuk magunkat abba a tévképzetbe, hogy majd megteszi más. Illetve reménykedjünk benne, de azért tegyünk meg mindent mi is. Nem lesz eredmény egyik pillanatról a másikra, nem is a holnapért kell cselekedni. Sok esetben már a mentalitás javulása is szép teljesítmény lenne.

Megszeretjük a természetünk?

Sok pici sokra megy, mondja a népi bölcsesség, és ez igaz pozitív és negatív oldalon is. Mert igaz például, hogy Magyarország ökológiai lábnyoma (a természethasználat szintjét jelzőmutató, és a javak előállításához, azaz a fogyasztás biztosításához szükséges földterületek méretét jelzi népességarányosan) jelentősen elmarad, mondjuk az Egyesült Államokétól, de még így is kétszer akkora “lábon” élünk a felmérések alapján, mint amennyi a bolygóból nekünk “járna”.

Ezen pedig mindenki tudna változtatni. Fontosak persze az olyan látványos akciók, mint március végén a Föld órája, amely alkalmából idén világszerte emberek tízmilliói kapcsolták le szombat este helyi idő szerint 20 és 21 óra között a villanyt, a televíziót és minden egyéb nélkülözhető elektromos berendezést a globális felmelegedés elleni harc jegyében.

Múlt vasárnap Budapesten a szervezők becslése szerint 80 000 tekertek - ami világrekordnak számít – a Critical Masson. A kerékpáros felvonulás „a közlekedési célú, mindennapos kerékpározás népszerűsítéséért, a várost érő forgalmi terhelés és levegőszennyezés csökkentéséért demonstráltak.” Biztató jel, hogy a fővárosban - Európában egyedülálló módon - évente duplázódik a kerékpárosok száma.



Nem szabad elfelejteni, hogy a környezettudatosság nem a rendezvényeken kezdődik és nem is ott fejeződik be. Ahogy kiskorunkban megtanultunk cipőt kötni, és sok más eredetileg bonyolultnak tűnő tevékenységet sajátítunk el életünk során, úgy zöldülhetünk is el. Szelektív hulladékgyűjtés, felesleges víz- és villanyhasználat mellőzése. Racionális autóhasználat. Mindenki élethelyzetéhez és vérmérsékletéhez mérten tehet és tegyen valamit.

Hiszen ezek kis lépések minden embernek, de együtt nagy lépés az emberiségnek, és a bolygónak is.

Mert Föld(anya) csak egy van.