Közös halmaz

A tavaszi választási kampány, s főleg annak hajrája során került először az első ülésre a Fidesz és Jobbik közötti zajló küzdelem a jobboldali radikális, úgymond „nagymagyar” szavazatokért. Közhely, hogy a két párt régóta futja a köröket a fideszesnek kicsit szélsőséges, jobbikosnak kicsit mérsékelt, ám feltétel nélkül nemzeti elkötelezettségű, többnyire keresztény hitvallású szimpatizánsok kegyeiért.

A korábbi óvatos taktikai hadviselés nyílt sisakos közdelemmé válása akkor lett nyilvánvaló, amikor a fideszes média (azon belül is elsősorban a Széles Gábor tulajdonolta Magyar Hírlap-Echo TV kombó) már nem is hetente, hanem napjában állt elő újabb rémségekkel a „bolsevista, újbarna” gyökerekkel rendelkező pártról. (Maga Széles például egy hét alatt két interjút is adott magának, amelyekben rendre az Adolf Hitler féle Nemzetszocialista Német Munkáspárthoz, a NSDAP-hoz hasonlította a Jobbikot.)

Túltisztelt Ház

A magyar politikai paletta jobbfelén az országgyűlési választások óta összesen két, egy régi és egy új erő osztozik, meg egy papírlap Orbán Viktor fiókjában, amelyre az van ráírva, hogy Kereszténydemokrata Néppárt. A versenyt azonban április 25-én sem fújta le senki, csak hunytak egyet-kettőt a felek.

A Fidesz például Vona gárdagúnyás bevonulója fölött, amit a Jobbik-elnök azzal viszonzott, hogy bő egy hónapon át majdhogynem elfelejtette számon kérni Orbánék kampányban tett ígéretcsíráit, a helyette eszközölt javaslatokat, jelölteket pedig a rá kevéssé jellemző, már-már ifjontinak mondható lelkesedéssel fogadta.

Közben megkezdődött az érdemi parlamenti munka, amelyben a Fidesznek értelemszerűen nagyobb rutinja akad, mint a Jobbiknak, és ez abban a pillanatban egyértelművé vált, amikor Navracsics Tibor vagy Lázár János ékesszólásaira rendre a radikálisok legszalonképesebb képviselői (Balczó, Gaudi) reagáltak.

Szent Korona fan

Merthogy a finomkodás - bár igen jót tett az ifjú magyar demokrácia külhoni megítélésének – kapitális hiba volt a Jobbik részéről. Azt ugyanis leplezetlen népnemzeti tahóságáért, nem pedig szalonmagyarkodásáért szeretik, akik szeretik. S míg a Fidesz az utóbbi időben ügyesen, csaknem észrevétlenül elcsórta tőlük legütősebb jelszavaikat (Szent Korona például) valamint egyes programelemeiket (mondjuk a fiatalkorúak elzárhatóságát), nekik nem jutott más, mint a remény, hogy a kormányprogram szolid kritikája nem talál egészen süket fülekre a radikálisabb Fidesz-szavazóknál.

Az meg arra volt elég, hogy – hogy mint azt a Szonda Ipsos múlt pénteken közölte – a Jobbik mintegy 7 százalékra esett vissza a biztos pártválasztók körében, holott a választások idején még tizenkettőn állt. Nem véletlenül vélte úgy a napokban Török Gábor is, hogy „a jobbikosok a törvényhozás talán legszorgalmasabb résztevőivé váltak, akik felszólalásaikban rendre határozott mondanivalót fogalmaztak meg, de nem törekedtek minden eszközzel arra, hogy a Parlament falain kívülre is üzenjenek.

Vágják a témát

„Szép példája volt ennek a köztársasági elnök megválasztása: Schmitt Pált ugyan – a másik két ellenzéki párthoz hasonlóan – nem szavazta meg a Jobbik, Vona Gábor mégis meglepően szép szavakkal méltatta a jelöltet („derék, tisztességes magyar ember”)” – írta blogjában a hazai politikában véleményvezérnek számító Török.

A Jobbik azonban – bár rendre hangoztatja, hogy nem foglalkozik a különböző közvélemény-kutatási adatokkal – ezúttal igen hamar kapcsolt: már a hét végén tüzes hangulatú utcai demonstrációt rittyentett a Nemzeti Magyar Gárda megalakulása, illetve a tavalyi Erzsébet téri „vérfürdő” egyéves évfordulója apropóján, aztán hétfőn már a Parlamentben folytatta a keménykedést. (Gergényi nevének skandálása, illetve magyar-román meccseken megszokott hátat fordítás a belügyi államtitkár felszólalása alatt.)

A hatás pedig – akárcsak a Fidesz és a Jobbik között zajló tábori vetélkedő – aligha marad el. Legkésőbb őszre beérik mint Pannónia kincse.