Isten a barátom, és gyakran elbeszélgetünk...
Istenhez fordulni olyan, mint amikor valaki a barátjával beszélget – ezt állapította meg Uffe Schjodt dán kutató, az aarhusi egyetem tanára.
A New Scientist című tudományos folyóiratban megjelent tanulmány szerint egy imádságban nincsen semmi misztikus. Az agy számára az Istennel való kommunikáció olyan, mintha egy hús-vér jó baráthoz szólna. A kutatók ugyanis hívő keresztények agyát vizsgálták meg olyan pillanatban, amikor azok éppen spirituális megnyugvást kerestek Istennel folytatott párbeszéd révén és felfedezték, hogy az agynak ugyanazok a területei aktivizálódnak, mint egy teljesen hétköznapi beszélgetés során. Ugyanakkor ez nem érvényes akkor, amikor valaki a Télapóhoz fordul kívánságaival. Ha pedig a hívő emlékezetből mond el egy imát, olyankor a memóriának csak azok a zónái lépnek működésbe, amelyek az ismétlést szolgálják.
Schjodt professzor húsz hívőt kért meg először arra, hogy mondjon el a Miatyánkot vagy pedig egy gyerekmondókát. A mágneses rezonancia mindkét esetben azt mutatta, hogy agyukban az ismétléshez kapcsolódó zónák „gyúlnak ki”. Aztán az volt a feladat, hogy beszélgessenek Istennel személyes imáik által, vagy pedig fogalmazzák meg karácsonyi vágyaikat a Télapónak. Az első esetben a beszélgetés zónái élénkültek meg, mindenekelőtt a homloklebeny azon területei, amelyek mások szándékainak és érzelmeinek megértésére szolgálnak – úgy, ahogy egy valódi beszélgetőpartnerrel szemben mindig történik. Ez azonban nem következett be a Télapóhoz intézett kívánságok során.
Schjodt ennek alapján megállapította: aki Istennel társalog, olyan, mintha egy valós személlyel beszélgetne, ugyanakkor a Télapó nem vált ki hasonló hatást, mert az ember tisztában van ez utóbbi szimbolikus jellegével és inkább „tárgynak”, legendának tekinti.
Forrás: MTI