Hol lenne a helyük?

A minap a munkából hazamenet volt szerencsém bekeveredni egy hatalmas dugóba. Úrvezetői tapasztalataimnak köszönhetően tisztába voltam vele, hogy innen egyhamar nem fogok kikeveredni, hacsak nem játszom el, hogy busz vagyok…

Sietősre véve a dolgot úgy döntöttem, hogy kihasználom a buszsáv adta szabad haladás előttem megnyíló lehetőségét. Egy utolsó aznapi szendviccsel a kezemben – be kell termelni, mert aztán otthon kikapok – indexeltem egyet jobbra, s a szememet is alig nyitva tartva megszegtem a szabályokat. „Én marha, én marha, én igen nagy marha” – zakatolt a fejemben a szűnni nem akaró mea culpa.

De nem volt mit tenni. Sietni kellett és az út végig állt, mint a beton. Már a második olyan lehetőséget is elhagytam, amely feloldozott volna vétkem súlyos béklyója alól, azonban az én utam nem arra vezetett. Egyszer csak azonban a távolban felsejlett a rend rendíthetetlen őreinek sziluettje, s akkor belém hasított a felismerés: ebből baj lesz. Az utolsó utáni pillanatban észbe kapva elhagytam a „pokolba vezető gyorsforgalmit” és szépen beálltam egy tisztességesen hosszú sorba. Megkaptam a kiérdemelt büntetést. Igaz, szerintem még így is nyertem pár percet, azonban nyugtáznom kellett, hogy a gyorsabb haladással együtt járó stressz nem éri meg a fáradalmakat. Azóta valamivel később indulok el hazafelé. Így nyugodtan falhatom a lezárt hidakkal és renoválás alatt levő csatornahálózatokkal tarkított aszfaltcsíkot, mert nem kell szabálytalankodnom, hisz nincs dugó és így még kevesebbet is fogyaszt a vas. Nem kell minden egyes lámpánál órákat sorba állni, nincs „megint egyes, aztán kettes, aztán fék és húsz liter a pillanatnyi fogyasztás”.

Lámpa, lámpa, lámpa…

Erről jut eszembe: miért van az, hogy ha zöldet kapok és elindulok, és a megengedett legnagyobb sebességgel közelítem meg a következő villanyrendőrt, akkor szinte teljesen biztos, hogy sötétpirosra érik, mire odaérek? Ismét egy olyan kérdés, amely azóta az, amióta az ember lemászott a fáról és két lábra állt. Vagy legalábbis mióta Budapesten „szervezik” a közlekedést.

No, de térjünk vissza a kanyarhoz, ami ahhoz kellett, hogy megszabaduljak a törvény felém nyúló szigorú vasmarka elől.

Vissza a rengetegbe

Átszenvedem magam a megfelelő lámpákon, kikerülök egy nagy sort és ismét ott találom magam, ahol a part szakad. Sajnos nem a Cote d’Azur-ön, hanem a városi káoszban. És akkor eszembe jutott: a rendőrbácsik inkább állhatnának itt, hogy rendbe rakják a kereszteződést és segítsék az áthaladni kívánó forgalom zavartalan tovalibbenését. De nem. Ehelyett inkább kint vannak a placcon és riogatják a szabálytalankodókat. Szó se róla, úgy gondolom az is hasznos, sőt érdemes is ilyen akciókat végrehajtani, azonban van, amikor mérlegelni kell. Lehet, hogy ez a „melyik a kisebbik rossz esete”. Az a rosszabb, hogy néhány autó használja a buszsávot, amikor egy árva lélek, nemhogy BKV járat nincs a közelben, vagy az, hogy órákig kell a dugóban rostokolni, tágítva az ózonlyukat és szaggatva az idegeket. Arról nem is beszélve, hogy mindenki menni akar, ezért ameddig csak lehet, átmennek a lámpa alatt, és nem figyelnek arra, hogy mi van a falon túl. Pedig az igazság odaát van! Rengeteg autó bent reked a kereszteződésekben, ezért a keresztforgalom se tud haladni, ahol emiatt dugó lesz, a sor elején levők ráfekszenek a dudára, a rossz helyen álló ideges lesz, próbál nyomakodni, nekikoccan az előtte állónak és kész is a katasztrófa.

Ugyan már, kérem, miért nem lehet ezt megelőzni? Az a pár gaz, aki megszegi a szabályokat meg úgy is megfogja máskor is, akkor pedig majd el lehet kapni. Félre ne értsék, nem vagyok a szabálysértés híve, sőt, csak az ésszerű gondolatok megrögzött hajhászója.

Még jőni kell, még jőni fog…

…egy jobb kor… Vörösmarty minden bizonnyal elszörnyedne, ha látná mi lett abból a helyből, ahol élnünk, s halnunk kell. Ezért kérek mindenkit, tegyen azért, hogy ésszerűbbé és élhetőbbé váljon az ország!