75 éves a névrendelet

Hetvenöt éve, 1933. július 25-én jelent meg a névmagyarosítási rendelet.A névváltoztatás a XIX. század elejéig (a nemeseket kivéve) szabályozatlan és spontán volt. 1814 őszén aztán I. Ferenc osztrák császár és magyar király rendeletben tiltotta meg alattv

A szabályozó, engedélyező és regisztráló hatáskör az államhoz került, de a névmagyarosítást az 1880-as évek elejéig továbbra is magánügynek tekintették. (A nemzeti ébredés idején, a reformkorban például állásfoglalásnak számított, csúcspontját 1848-49-ben érte el.)

A társadalmi felfogás változását a Központi Névmagyarosító Társaság 1881-es megalakulása jelentette, ettől kezdve a névmagyarosítási mozgalmak mindig valamilyen politikai vagy társadalmi üzenetet hordoztak.

Egyfelől a kisebbségek önkéntes asszimilációs törekvését, másrészt az idegen származású népesség magyarosítására irányuló hol, nyílt, hol burkolt nyomást.

A századfordulón, a millennium éveiben a névmagyarosítás a magyarosító nemzetiségi politika nyomán újabb lendületet vett.

A kormány elsődleges célpontja az állami alkalmazottak köre volt, kiváltva a kisebbségek tiltakozását.

A névmagyarosításra jelentkezők között a népességi arányokat figyelembe véve a zsidó lakosság járt élen (utoljára 1919-ben haladta meg a zsidó kérelmek száma a nem zsidó kérelmekét). Őket a németek és a szlovákok követték a sorban, a névmagyarosítást kérők többsége a nyelvében elmagyarosodó városi lakossághoz tartozott.

A Horthy-korszakban, különösen Gömbös Gyula miniszterelnöksége és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztersége alatt, a harmincas évek első felében a névmagyarosítás politikai és ideológiai kérdéssé vált. A kampány nyitányát az 1933. július 25-én megjelent kormányrendelet jelentette, mely széles körű társadalmi mozgalommal társult.

Diszkriminatív elemeket egyetlen népcsoportra nézve sem tartalmazott, de engedélyezési gyakorlatával befolyásolni tudta a felekezeti zsidóság névváltoztatását. A minisztérium döntött arról, kinek engedélyezi a névváltoztatást, sőt a folyamodónak igazolnia kellett, méltó-e a magyar név viselésére, például harcolt-e a háborúban.

A 30-as évek végétől a legfontosabb külpolitikai partnernek számító Németország a zsidó lakosság névmagyarosítását nemkívánatos jelenségnek minősítette, így 1937-ben számuk jelentősen visszaesett 1938-ban pedig gyakorlatilag megszűnt. A névmagyarosítást korlátozó gyakorlatot a II. világháború után feloldották, így politikai, ideológiai tartalma eltűnt.
Forrás: MTI