Sztárcsinálás és a média

Ugyan időről időre felbukkan valaki, kinek óriásira nyitott esernyője alá befér az egész magyar sport, az igazság az: nagyon gyérül állunk igazi sztárok tekintetében a nemzetközi sportpiacon.

A fenti mondattal a fanatikus sportrajongót talán már sikerült is kiugrasztanom szokásos, olimpia előtti nyugalmából, de ez van. Ha belegondolunk, kik is azok a sportolóink, akik még a legeladhatóbbak a külföldi, pezsgő-mozgó sportpiacon, bizony joggal szomorodhatunk el. A legtöbb hősünk ugyanis – amellett, hogy itthon talán a legismertebb magyar személyek közé tartoznak – az országhatárokon túl szinte ismeretlenek. Ha pedig jön valaki, aki egy divatos látványsportban tud teljesíteni, azt egyből piedesztálra emelik – motorostól, teniszütőstől. Ebből már nyilván kitalálták, kikre is gondolok: A hónapok óta csak önmagát kereső Szávay Ágira és az egyre jobban magára és motorjára találó Talmácsi Gáborra. Az elmúlt év toronymagas győztesei az év sportolója választáson, a nemzet kedvencei. Akikkel egyre több kissrác azonosul, hiszen minden médiából ők folynak, még akkor is, ha rosszul megy nekik.

A legokosabb talán az, ha először is tisztázzuk, hogy mi a különbség a látvány, a divat és a hagyományos sportok között, legalábbis itthon. Na most, a látványsport nem azért kapta ezt a nevet, mert nincs nála szemet gyönyörködtetőbb dolog a világon, hanem mert sokan nézik. Igen, a tévében, ezeket a sportágakat a jogaik tartják el, azaz a média. Akkor lesz valamiből látványsport, ha eladható: ilyen nálunk a külföldi foci, a kézilabda, a kosár, autó-motor minden mennyiségben. S pont ezért nem lesz soha látványsport a vívás vagy a birkózás és ezért nem lehet eladni és ezért nincs belőle bevétel. A divatsportok kategóriája megint más, ebbe a marhára divatos és egyre több ember által űzött sportok tartoznak. Montian bike. Vagy fitnesz, vagy aerobic. Tudják, Norbi update, Béres Szandra meg Tatarek Rezső. A maguk módján azért ők is megszedik magukat – na nem zsírral. Ami pedig divatos, vagy szép, az jó üzletet jelent. A klasszikus magyar sportok ezek híján vannak, nem kicsit és nincs igazán koncepciójuk a mozdulásra.

Nem mozdulhatnak, mert a média nem engedi

Szávay első fordulós eredménye – legyen az bármely versenyen – már-már kirobbanthatatlan a sporthírek elejéről, legyen az televíziós, rádiós, vagy online felület. Szóval bemondják, hogy éppen továbbjutott-e, vagy kiesett az első körben, s főleg ha továbbment; a kutyát nem érdekli, hogy vannak fontosabb hírek is. Manapság sem lehet eladni a sportújságot mondjuk egy sportlövő Európa-bajnoksággal a címlapon, régen sem lehetett. A különbség csak az, hogy talán még kevésbé érdekli az embereket a sportlövészethez hasonló sportágak, de ez van. Mindenkinek az kell, hogy azonnal értesüljön arról, hogy Talmácsi Gábor a péntek délutáni huszonhatodik szabadedzésen nyolcadik, vagy éppen tizenharmadik lett-e, hát megkapják. Ez ugyanis a látványsportok erőssége: az egyszeri szántó-vető Pista bácsi is tudja már, sőt talán fennhangon magyarázza is kedvenc „Hármas számú” kocsmájában a többieknek, hogy mi a különbség az RSA meg az RSW Aprilia között. Ami önmagában jó, mert nem baj, ha kicsit motorizál a paraszt, de közben meg nem tudja, kik azok a Nagy Tímea, Igaly Diána, Vörös Zsuzsa – s igazából ők a nagyobb értékei a magyar sportnak.

Persze ilyenkor, olimpia tájt felerősödik valamiféle hazafias tudat a hagyományos magyar sportágak irányába, de tegyék a szívükre a kezüket! Mikor láttak utoljára öttusa-, birkózó-, vagy vívóversenyt? Rajta van a pénzem, hogy sokan az olimpián, négy éve…

Éle van a dolognak, hiszen mondhatni: beszéltek épp eleget mondjuk a kajak-kenuról az utóbbi időben. Nem, a kajak-kenuról alig beszéltek valamit, higgyék el! A civakodás, sárdobálás és egymásra mutogatás ugyanis egy külön sportág, semmi köze a kajaksporthoz. Amik megtörténtek, azon ma már kár tovább veszekedni, kár a patronért. S talán előbb-utóbb a sportágról, az olimpiai versenyről fog szólni az ezen sport képviselőivel készített interjúk többsége.

Nagyon itt lenne már az ideje jól fenékbe billenteni a magyar sportsajtót és valamilyen lehetetlen módszerrel letéríteni a teljes elbulvárosodásba, hihetetlen elkurvulásba vezető útról. Amíg Ronaldinho devlás mosolya nagyobb szenzáció, mint egy magyar sportoló kvótaszerzése, addig ne várjunk csodát – se a televíziótól, se a sportújságtól. Erre van ugyanis igény. Abba most ne menjünk bele, hogy mi a fenét keres a mézbirkózás, vagy mi a fene a sporttévé műsorán, már csak azért se, mert a megdönthetetlen tézis – azaz hogy ez kell a férfiaknak – abban a másodpercben megdől, ahogy érintkezésbe kerülnek a hölgyek azzal a masszával. Legalábbis nekem inkább jut eszembe az egészről valami harmadrangú élienes film, nyálcsorgatós, igazán gusztustalan, nyálkás izével a főszerepben, mint a szex, vagy a sport. Más potenciál ugyanis nincs a produkcióban, de inkább hagyjuk is: úgyis csak egy fokkal rosszabb, mint a királyi tévé foci Eb közvetítése volt, meg az legalább nem volt nyálkás…