Elhunyt Anatolij Prisztavkin

Az 1931-es születésű Prisztavkin azután vált széles körben és külföldön is elismert íróvá, hogy 1987-ben megjelent A félelem völgye (Nocsevala tucska zolotaja) című, részben saját gyermekkori élményeiből táplálkozó regénye, amelyben a II. világháború alatt a Kaukázusba kitelepített szovjet gyermekotthonok lakóinak sorsát eleveníti meg döbbenetes érzékletességgel, egyúttal a csecsen nép sztálini deportációjának is emléket állít.

A regény, amelyért a Szovjetunió Állami Díjával tüntették ki, külföldön is ismertté vált; több mint 30 nyelven adták ki, s világszerte összesen 4,5 millió példányban. (Magyarul Rab Zsuzsa fordításában jelent meg 1989-ben.) Haláláig több mint 25 könyvét adták ki; számos hazai és külföldi irodalmi díj birtokosa volt.

1992-től 2001-ig Prisztavkin vezette az orosz elnök mellett működő, neves művészekből és közéleti személyiségekből álló kegyelmi bizottságot. A testület kilenc év alatt - döntően Borisz Jelcin elnöksége idején - mintegy 55 ezer, általában kisebb fajsúlyú bűncselekményekért súlyosan elítélt embernek segített kikerülni az orosz börtönökből, és számos halálos ítélet felülvizsgálatát eszközölte ki.

A hivatalos körök támadásainak kereszttüzében működő testület tevékenységét a 2000-ben elnökké lett Vlagyimir Putyin sem nézte jó szemmel, és 2001-ben felszámolta a bizottságot, az írót viszont maga mellett tartotta, kegyelmiügyi tanácsadóként.
Anatolij Prisztavkin 1931. október 17-én született a Moszkva közeli Ljuberciben. A háború alatt elárvult, tucatnyi gyermekotthont járt meg, s 14 évesen egy konzervgyárban helyezkedett el. Később repülős technikumot végzett, majd felvették a Gorkij Irodalmi Főiskolára (ahol azután tanított is). Már 1958-ban közölték egy elbeszélésciklusát Vojennoje gyetsztvo címmel, gyorsan felívelő irodalmi pályafutásának azonban hamar befellegzett, egyik elbeszélésének betiltása után (emiatt 1986-ig egyetlen munkája sem jelenhetett meg a saját neve alatt).
Attól kezdve a kor szovjet másként gondolkodóinak körébe került. A 60-as évek elején betonozóként részt vett a bratszki vízierőmű monumentális szibériai építkezésén, egyidejűleg a Lityeraturnaja Gazetának írt bratszki tudósításokat. Később, Moszkvába való visszatérése után is hű maradt Szibéria témájához.