„Szeretnék még egyszer éhes lenni!”

Tizenhét éve van lehetősége hazánkban, végstádiumban lévő daganatos betegeknek igénybe venni a hospice szolgáltatásokat. Az, hogy ez micsoda kevesen tudják, s ma is csak a haldoklók kevesebb, mint egytizedének biztosíthatják a tisztességes elmenetel lehet

Meghalt…

Meghalt egy asszony, egy idős asszony. Feleség volt, anya, nem utolsó sorban nagymama, és dédmama is. Két évet szenvedett mielőtt elment erről a világról. Bár hetvennyolc esztendős volt, de élhetett volna még. Egy butaság miatt – nem ment el időben kivizsgálásra – azonban a lehetőségeknél rövidebb ideig maradhatott csak családja körében. A rák nem volt vele kegyes, masszív és kitartó munkával maga alá gyűrte, szinte dekagrammonként felfalta. Most gyászolja egy férj, három gyerek, négy unoka, egy dédunoka.

Neki azonban szerencséje volt. A legnehezebb napokban, hetekben, hónapokban mindig volt vele valaki, valaki olyan, akit ő is szeretett. Halála előtt két nappal a testvére, aki több ezer kilométerre a nagy amerikai "almában" él, váratlanul becsöngetett hozzá, mintha csak érezte volna a közelgő befejezést. Így, amikor eljött az a csütörtök hajnali óra, már nyugodtan készülhetett a rá váró útra. Bár a mozgás is nagy fájdalommal járt, de még volt ereje ahhoz, hogy átölelje azt a férfit, aki közel hat évtizeden keresztül volt vele jóba-rosszban. Átölelte és meghalt….

A temetés után

A temetés után hallottam először a hospice rendszerről. Arról, ahol gyógyíthatatlan rákos betegeket kezelnek, és segítenek egészen az utolsó napig. Egészen addig nem tudtam semmit, de amikor kiderült, hogy a nagypapa is rákos, alaposan utánajártam a dolgoknak.

Megdöbbentő adatok

Megtudtam, hogy évente 34.000 ember hal meg rákos eredetű fájdalmaktól, tünetektől kísérve Magyarországon. A már nem gyógyítható, de gyakran hosszú ideig tartó szenvedéseik miatt tüneteik enyhítését igénylő emberek ellátására az átalakuló és gondokkal küszködő hazai egészségügy nem alakított ki hatékony rendszert. A "csupán" tüneti terápiára szoruló szenvedők többnyire a költséges, gyógyító kórházi osztályok beteglétszámát növelik, vagy ápolási osztályon fekve, elmagányosodva, a speciális terápiát nélkülözve, emberi méltóságuktól megfosztva fejezik be életüket.

A mentsvár

Hazánkban 1991-ben a Polcz Alaine által vezetett Magyar Hospice Alapítvány megalakulásával jelent meg a hospice szemléletű ellátás. A kezdetben még csak néhány önkéntes által elindított otthoni ápolás után sorra alakultak Magyarországon a hospice gondozást különböző ellátási formákban (otthonápolást, palliatív kórházi osztályt és a kettőt együtt) nyújtó hospice szervezetek. A szervezetek növekvő számának és az őket életre hívó társadalmi igény erősségének köszönhetően 1995-ben megalakult a hazai hospice szervezeteket összefogó Magyar Hospice-Palliatív Egyesület.



Az új, 1997-es egészségügyi törvény megalkotásába - szakértőként - már a hospice mozgalom képviselői is részt vehettek, így az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről külön paragrafust szentel a haldoklók gondozásának.

Több mint egy évtizedes munka után 2004-ben végre megszülettek a hospice tevékenységet szabályozó jogszabályok, állami fejlesztési koncepció készült, mely szerint megindulhat a hospice szervezetek modell jellegű, kísérleti finanszírozása. (Lásd: Lobbi) Ezzel megteremtődött az esélye annak, hogy a hospice a közegészségügy integráns részévé váljon és a hospice ellátás igénybe vétele egyenlő eséllyel legyen elérhető mindenki számára.

Magyarországon jelenleg 54 hospice szervezet működik, a hazai hospice szervezetek megalakulásuk óta közel 13 ezer beteget kísértek el az "út végéig".

Személyes élmények

Mivel a család a rákos megbetegedésben erősen érintetté vált, ezért szerettem volna saját szememmel is meggyőződni arról, hogy szükség esetén milyen ellátást kaphat szerettünk. Megtudtam, hogy a László kórház egyik szárnyában is működik egy Hospice részleg, ahová sikerült bejutási engedélyt kapnom. (Itt töltötte utolsó heteit a népszerű humorista, Antal Imre is.)

Elindultam

Egy pohár tömény – ez jutott eszembe először, pedig nem vagyok egy iszákos fajta. De mégis haldoklók közé megyek, akiknek az időből van a legkevesebb. Lassan lépdelek a László kórház udvarán. Szeretném egy kicsit húzni az időt. Tudom, mire vállalkoztam, de annyira mégsem. Egy csomó haldokló, daganatos beteg, életük utolsó hónapjait, heteit éli. Lehet, hogy csak napjait, óráit. Lehet, hogy akkor fog az egyik meghalni, amikor épp ott vagyok - ilyen gondolatok járnak a fejemben, amíg közeledem a bejárattól legmesszebb lévő épülethez, amely egy kicsit magányosabbnak tűnik a többinél. Az intézmény egyik olyan része, ahová a betegek meghalni, és nem meggyógyulni érkeznek.