Az emberismeret három alapkérdése

Az élet minden területén szükségünk van az emberismeretre, de nem hiányozhat az önismeret sem ahhoz, hogy egészséges emberi kapcsolatokat létesítsünk, ezáltal az életben sikerrel járjuk utunkat, s ne tévelyegjünk sorsunk útvesztőiben. Talán furcsán hangzik, de igaz: embertársaink megismerésénél nehezebb önmagunk megismerése és reális értékelése.

Az emberismeret az a képesség, amivel meg tudjuk állapítani, hogy bizonyos hatásra, adott helyzetben miként reagál a másik. A jó emberismerők egyben jó megfigyelők, logikusan gondolkodnak, reálisan látják a világot és aszerint ítélkeznek. A gyakorlati emberismeret mindenkiben kifejlődhet, aki rendelkezik az említett tulajdonságokkal: tud figyelni másokra, érdeklődő, képes a kontaktusteremtésre. Ám a gyakorlati emberismeret sokszor hordozhat tévedéseket is.

A tudományos indíttatású emberismeret megbízhatóbb, megvédhet elhamarkodott ítélettől, a túlzottan szubjektív véleményektől, hiszen az emberi személyiség tudományos igényű elemzésére épül. Számos tudományág kutatja a filozófiától kezdve, a szociológián át a közgazdaságtudományig, és nem utolsósorban a pszichológia, a személyiséglélektan. Tudományos megközelítésben a személyiség alapvetően három tényezőre épül: az öröklött tulajdonságokra, a környezeti hatásokra és a nevelésre. Ez a magyarázata annak, hogy minden ember más és más, ami azt is jelenti, hogy teljes valóságában senki sem ismétlődhet meg az idők folyamán, még a géntechnika segítségével sem.

Embertípusok az érzelmek és magatartásformák alapján

Ám ha minden ember más és más, vajon lehet-e olyan összefüggéseket, törvényszerűségeket találni, amivel általánosítható az egyedi jelenség, az egyén? Erre az egyik lehetőség a tipológia. A legrégibb típustan 2400 éves, Hippokratész görög orvos nevéhez fűződik. Az általa meghatározott, főleg vérmérsékletre, érzelmekre épülő típusok mindmáig ismertek. A kolerikus ember érzelmei erősek és tartósak, a szangvinikus érzelmei bár erősek, de nem tartósak. A melankolikus jellemzője a tartós szomorúság. A flegmatikusnál viszont gyengék az érzelmek, és lassan keletkeznek.

A XIX. század végén, a XX. század elején keletkeztek a modern típustanok. Ezek az idegrendszeri folyamatok, a gondolkodás és magatartás összefüggései alapján keletkeztek. Például a külvilághoz való viszony alapján C. G. Jung meghatározza az introvertált, azaz befelé forduló és az extrovertált, vagyis a kifelé forduló típusokat. Az introvertált, aki érzelmileg kevésbé kapcsolódik másokhoz: szorongásra, töprengésre hajlamos; szórakozott, kerüli a társaságot; nem szereti a változást, nehezen alkalmazkodik; dominál saját belső világa. Az extrovertált típus ellenben könnyen teremt kapcsolatokat, gyorsan reagál; cselekvőképes, jó hangulatú; figyelmes, jól alkalmazkodik; kedveli a változást.

A különböző típustanok némi eligazodást adhatnak, segíthetnek mások és önmagunk megismerésében. Ám, ahhoz, hogy a személyiség értékeit megismerjük, három kérdésre kell választ kapni. Az első: mire törekszik az illető? Azaz milyen a beállítottsága, az értékorientációja, az igényszintje, milyenek a szükségletei, és mi motiválja. A második kérdés: mire képes az adott ember? A választ részint az minősíti, hogy milyen a fizikuma, az idegrendszere, munkabírása, egészségi állapota; másrészt a képességeit, például a gondolkodását, beszédét, figyelméét és kézügyességét, az érzelmi életét. A harmadik kérdés: mit valósít meg törekvéseiből? E kérdés a személyiség magjára utal. A jellemről és az akaratról kapunk tájékoztatást, olyan tényezőkről, amelyek az emberi magatartásban és cselekvésben meghatározóak.

Az irreális énképpel magunknak ártunk

Mindannyiunkban él valamilyen kép a saját személyiségünkről. Ez lehet tárgyilagos és valós, de lehet hibás is. A reális önértékelés képessége szerencsés személyiségjegy, aminek alapja az önismeret. Ha ismerjük magunkat, könnyebb értékelni saját képességeinket.

Az önértékelésben szerepe van a környezetünkben elfoglalt tényleges helyünk felismerésének, s ezen túl a másokkal való összehasonlításnak. Ha énképünk reális, akkor sokkal inkább képesek vagyunk pozitív szerepet betölteni. Aki azonban saját értékeit túlbecsüli, önelégültté, elbizakodottá válik, nem törődik mások véleményével, lenézi a többi embert. Ezért gyakran nem tud beilleszkedni a környezetébe, a társadalomba. Ők gyakran kerülnek a hízelgők hálójába, mert dicsérgetésre, magasztalásra, "csodálatra" vágyakoznak, azt igénylik a környezetüktől. Akik viszont lebecsülik önmagukat, szintén nehezen állják meg a helyüket, mert bizonytalankodnak, határozatlanok. Megesik, hogy éppen durvasággal, erőszakossággal próbálják ellensúlyozni kisebbségi érzéseiket. Mindkét értékelési hiba nehezíti, sokszor lehetetlenné is teszi, hogy embertársainkkal egészséges és produktív kapcsolatot alakíthassunk ki.