Nyolcvan éve született a nagy újító

Az oxfordi egyetem színjátszó köre után a BBC televíziónál dolgozott, majd az angol színház megújításán fáradozó English Stage Company rendezője és társigazgatója lett. Első nagy sikerét 1956-ban John Osborne Dühöngő ifjúság című darabjának színre vitelével aratta, társulata ezután sorra mutatta be az újraértelmezett klasszikus és modern darabokat.

Filmesként az alkotói szabadságot és az elkötelezettséget mindennél többre tartó free cinema híve volt. 1958-ban Osborne társaságában filmvállalatot alapított, első munkájuk a Dühöngő ifjúság lett, Richard Burtonnel a főszerepben. A külvárosi konyhák szűk levegőjét árasztó szerelmi háromszög a lázadás hiábavalóságáról és feladásáról szól. 1960-ban üzlettársa A komédiás című darabját filmesítette meg, a főszerepben Laurence Olivier komédiázott adósságban úszó, fiatalnak látszani akaró öreg színészként. 1961-ben Shelagh Delaney Egy csepp méz című darabjához nyúlt, a hősnő szerepére kétezer jelöltből választotta ki Rita Tushinghamet. A mű egy néger matrózba szerető, s tőle teherbe eső lányról szól, aki mindenféle szempontból nyomorúságos környezete ellenére is megtartja gyermekét. Az 1962-es A hosszútávfutó magányossága Allan Sillitoe novelláját dolgozza fel. Hőse egy nevelőintézetbe kerülő fiú, aki sportteljesítménye révén kiemelkedhetne társai közül, de a mindent eldöntő versenyt szándékosan elveszíti.

Ilyen előtanulmányok után vitte 1963-ban filmvászonra Henry Fielding Tom Jones című regényét. A váratlanul derűs, humorban sem szűkölködő film, a forgatókönyvet jegyző Osborne és a rendező Richardson is elnyerte az Oscar-díjat. Innen már lefelé vitt útja: az 1967-es A gibraltári matróz még csak tévedésnek bizonyult, az egy évvel későbbi A könnyűlovasság támadása már totális kudarcnak. Hiába volt a kiváló kameramozgás és a rengeteg sztár, a brit birodalmi politikát, képmutatást és esztelenséget leleplező pamflet csúfosan megbukott. 1970-ben forgatta a Ned Kellyt az ausztrál betyárról, főszerepben a Rolling Stones frontemberével, Mick Jaggerrel - a művet csak a kistermetű énekes elvakult rajongóinak ajánlhatjuk.

A művészileg elerőtlenedő Richardson 1973-ban Kaliforniában telepedett le, de említésre méltó darab nem került ki keze alól, utolsó életében bemutatott filmje, a Hotel New Hampshire minden belekeveredett számára katasztrófának bizonyult. Richardson 1991. november 14-én halt meg Los Angelesben, a biszexuális rendező halálát AIDS okozta. Utolsó, Kék ég című filmjét csak 1994-ben mutatták be, a helyenként régi önmagát idéző alkotás női főszereplője, Jessica Lange 1995-ben Oscar-díjat kapott.

Richardson 1962 és 1967 között volt Vanessa Redgrave színésznő férje, két lányuk, Natasha és Joely Richardson ironikus módon éppen akkor lett sztár a maga erejéből, amikor apjuk már régen leszálló pályán volt.