- Ha Spanyolország, akkor bikaviadal és flamenco. Legalábbis ezek a sztereotípiák jutnak eszébe egy külföldinek az ön hazájáról.

- Így van, s ezek inkább a déli tartományokat, legfőképpen Andalúziát jellemzik, ahonnan én is származom, hiszen Sevillában születtem. Igaz, mindössze négyéves voltam, amikor Ibizára költöztünk a szüleimmel, a baleár-szigeteki turistaparadicsomba, s a hely talán arra sztönzött volna bennünket, hogy felnőve majd pincér vagy szállodai alkalmazott legyek, ám kilencéves koromban egy barátnőmet elkísértem a tánciskolába, ahol lenyűgöztek a táncosok mozdulatai. Olyan tartásuk volt, mint a torreádornak az arénában. A bikaviadal és a flamenco édestestvérek, mondjuk mi Spanyolországban. A torreádor az életével játszik az arénában, de mindezt művészien teszi. Mozdulatai egy táncoséhoz hasonlítanak. A bikával szemben egész teste megfeszül, kissé előredől, az egyik lába azonban hátul marad. Bármikor eljöhet a pillanat, amikor testsúlyát elmozdítva irányt kell, hogy változtasson. Ebben a helyzetben inkább érzi magát táncosnak, mint harcosnak - mutat rá a két tevékenység hasonlóságára Antonio Márquez.

- Amilyen átéléssel beszél róla, akár torreádor is lehetett volna...

- Félénk kisfiú voltam. Sok mindent szerettem volna elmondani másoknak, de saját félénkségem megakadályozott ebben. Ahogy elkezdtem táncolni, éreztem, így tudom igazán kifejezni az érzéseimet. Tizenhét évesen Madridba mentem, és felvettek a Nemzeti Balett Intézetbe. Mestereim közül Granero és José Antonio Ruiz tették rám a legnagyobb hatást. Hamar rájöttem, hogy önmagábana tánc nekem nem elég. Mindig azt szeretném elérni, hogy a közönség érezze, amit én: sírjon, vagy nevessen, szenvedjen, vagy örüljön! A legfontosabb, hogy próbáld átadni a személyiségedet. A flamenco tehát személyes ügy. Megtaníthatod, hogyan kopogjon a sarkával a táncos, hogyan mozgassa a karját, a csípőjét. Azt viszont nem lehet megtanítani, hogyan közvetítse az érzéseit.

- A flamencóról azt mondják: a bizánci liturgikus énekek, az iszlám -, a héber- és a cigányzenei motívumok egyvelege. A tánc szenvedélyes, éppúgy tükrözi a keserűséget, mint az erotikát. A nőknek és a férfiaknak is megvannak a sajátos mozdulatai.

- Igen, és itt megint vissza kell kanyarodni a torreádorokhoz, akiknek nagy szerepük volt a férfitánc kialakításában, ugyanis kezdetben csak a nő táncolt az ének ritmusára. A viadal után a torreádorok a "tablao"-ban (speciális kantin, ahol flamencot énekeltek és táncoltak -szerk.) gyűltek össze ünnepelni. Amikor felöntöttek a garatra, a férfiak körbeállták a táncosnőt és tapsolták az ütemet, "olé"-t kiáltva buzdították, akárcsak őket a közönség az arénában. Aztán már vissza sem ültek a helyükre, az egész tánc alatt állva maradtak, gyakorolva a lépéseket. Így alakult ki a férfi táncos szerep. A zapateado - cipőtalppal és sarokkal kopogás - kezdetben inkább a férfiakat jellemezte, a nőket a finomabb kéz és karmozdulatok, csípőrengetések. Ma már azonban ez inkább személyre szabott. A kasztanyetta és a színes legyező a különféle stílusok velejárói, csakúgy, mint az öltözék. A férfiak ruházata kezdetben nagyon hasonlított a torreádorokéhoz. Ma fehér vagy fekete testhezálló, alul bővülő nadrág, hosszú, vagy feles csizma sarokkal, fekete, fehér vagy piros ing a jellemző, derékon vastag öv. A táncosnőknek minél több fodor van a szoknyán, annál jobb. Az uszályt nehezebb mozgatni, csak speciális flamenco stílusoknál alkalmazzák. Hosszú, rojtos vállkendővel fedik a dekoltázst. A romantikus táncnál magasra tűzik a kontyot, a szomorúbb hangvételű soleánál alacsonyabbra, és ha caracolest táncolnak, hullámot is tesznek a hajba, piros vagy fehér rózsával megtűzik. Régen a legszebb ruhájukba bújtak, legértékesebb ékszereiket vették fel a nők, amikor flamencót táncoltak - ad történeti áttekintést a művész.

- A háromszögletű kalap, a Don Juan, a Soleá, a Zapateado ismert darabok, melyeket szólistaként illetve társulattal is előadott már, Brazíliától Japánig. A magyarországi előadásra a Fiesta Flamencával és Ravel Bolerójával készült.

- Társulatommal 14 éve járjuk a világot. Nyolcan kezdtük, most huszonhatan vagyunk. Amikor külföldön fellépsz, olyan repertoárral kell előállni, amelynek már a címe is megfogja a közönséget. Szerencsére sok helyen elég, ha kiejted a szót: flamenco és teltház vár. Érdekes módon a japánok az egyik legnagyobb rajongói a műfajnak. Örülök, hogy Magyarországon is egyre népszerűbb a táncunk.

- A "flamenco királyának" hogyan telnek a napjai?

- A fellépések előtt négy-öt órát is táncolunk a színpadon. Szerencsére sok energiám van, így amikor élesben megy, pont annyi marad, amennyi kell. Egyetlen szenvedélyem a tánc. Ha három-négy napig nem táncolok, már nem érzem jól magam. Még a karácsony, amit szerető családommal töltök ugyan, sem hagy nyugton. Félek, ha nem gyakorlok eleget, a testem megadja magát, és én még sokáig szeretnék a flamenco bűvöletében élni.