Mi történt itt az elmúlt 20 évben?

Emlékeznek még arra a vitára, hogy az 1989-1990-ben lezajló folyamatot rendszerváltásnak vagy rendszerváltozásnak nevezzük-e? Előbbi a liberális demokratikus ellenzék, utóbbi a keresztény-nemzeti alakulatok szóhasználatában szerepelt; Antall József egy in

Kezdődött avval, hogy rettenetesen utáltuk a létező szocializmusnak nevezett rendszert, az egyetlen párt által vigyázott langymeleg kádári biztonságot, és a hetvenes évek végétől leginkább rockkoncerteken és kocsmákban igyekeztünk levezetni a bennünk felgyülemlett óriási feszültséget, amely a szabadságvágyunk és megkötöttségünk antagonisztikus ellentétéből keletkezett. Sóvárogva lestük a Nyugatot vagy legalábbis az onnan érkező zenéket, filmeket, irodalmat és nem tartós fogyasztási cikkeket.

Az én generációm jelentős része számára eufórikus érzés volt megélni a plurális demokrácia felé tett 1988-89-es lépéseket, azt, hogy a kerekasztal tárgyalásokon mekkorákat szívnak a komenisták, hogy adják fel sorban egykori hadállásaikat, és számomra, pálya- és életkezdő anarcholiberális értelmiségi számára külön örömöt jelentett, hogy a négyigenes népszavazás kiütötte Pozsgay Imrét a köztársasági elnöki székből. Bár PI elvtárs azóta már a „mi kommunistánk” lett, igaz, magyar ember, jobboldali rendezvények ünnepelt előadója; ők tudják.



Jöttek az első szabad választások, kis híján hallgattam a szívemre, utóbb kiderült, jól tettem, hogy mégsem. Csordogált a demokrácia, örültünk egy jó kis taxisblokádnak, hogy lehazugozható a regnáló miniszterelnök, akinek halálos betegségéről, pillanatnyi állapotáról rendre beszámolt a média; az is újnak számított. A Kónya-Pető-vita pedig fellebbentette a fátylat a demokrácia működésének árnyoldalairól is. Göncz Árpád árpádsávos szkinhedek általi kifütyülésén pedig oly mértékben horgadt fel a közvélemény, hogy azt lehetett hinni, ezek a mocsok kis zsebfasiszták nem sok vizet zavarhatnak az új rendszerben.

Voltak aztán vicces, kevésbé vicces és veszélyes operettfigurák is jócskán a formálódó magyar Országgyűlésben, a teljesség igénye nélkül: Király B. Izabella, G. Nagyné Maczó Ágnes, Kéri Kálmán, hogy Csurka Istvánról és Torgyán Józsefről ne is beszéljünk. Utóbbi kettő azért még egy-két cikluson keresztül mérgezte a hazai közéletet ostoba és igen aktív szereplésével, de mára már csupán szenilis vénemberekként nosztalgiáznak „történelmi küldetésük” zsákutcájában. Ki hitte volna a kilencvenes évek elején-közepén, hogy egy náluk is megosztóbb, populista, fundamentalista, demagóg népvezérré növi ki magát az ezredfordulóra az addig pragmatikus liberálisként politizáló Orbán Viktor?

A gebines Hóbagoly kérészéletű kormányzása után következett a majdnem restauráció, a szocialisták abszolút többségével, melyet a haza üdvéért aggódó, addig radikálisan antikommunista SZDSZ még kétharmados fölényre is duzzasztott a törvényhozásban és a kormányban. Nyilván igaz a mondás: minden nép olyan vezetőt választ magának, amilyet érdemel: mi pufajkás múltút érdemeltünk. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a Horn-érában tett először jelentős lépéseket az ország az Európa nyugati részéhez történő, főként gazdasági felzárkózás érdekében, hála a Bokros Csomag nevű pénzügyminiszternek, akinek az édesanyját prostituáltnak tituláló falfelirat még ma is olvasható az egyik budai ház falán. Mindenesetre kellemesen lehetett tüntetni a bős-nagymarosi különalkuban utazó Horn-kormány ellen is ’98 tavaszán; jól el is bukták a választásokat, amihez persze az is kellett, hogy a Vatikáni Szerződést ellenző liberálisokkal is összekülönbözzenek.

Jött hát az „egész pályás letámadás” a fiúk részéről, amelynek nyitányát OV kormányfő drámai hangú bejelentése szolgáltatta, melyben nem kevesebbet állított, mint hogy az előző kormány titkosszolgálati módszerekkel gyűjtött adatokat a Fidesz vezető tisztségviselőiről. Így például azt is megtudhatta a széles közvélemény, hogy mi a neve az akkor még Für nélküli Deutsch Tamás képviselő úr édesanyjának. Aztán vártuk az egészségügyi dolgozók 400 százalékos béremelését, az egész országot behálózó autópályák megépítését, de végül nem lett mindebből semmi. Az Embert, Aki Még Sohasem Hazudott, sokkal inkább lefoglalták édesapja bánya- és saját maga szőlőültetvény-vállalkozásai, na meg a menetrendszerű kisgazdabotrányok okozta kárenyhítés. Mentek ők is, persze, nem ellenzékbe, hiszen „a haza soha nem lehet” abban.

Paradox módon a rendszerváltás óta egyetlen kormány volt, amely teljesítette száznapos programját, mégpedig a D-209-esé, amivel Medgyessy Péter sikeresen elérte a magyar gazdaság napjainkig húzódó vergődését. Ehhez képest az „útelágazódás” valóban nehéz feladvány lehetett MP számára, akin még az sem segített, hogy a miniszterelnöksége idejére eső egyik Sziget Fesztiválon (nem sok volt) kistehenes pólóra váltotta a sajátját az objektívek gyűrűjében. Ráadásul önnön tanácsadója szúrta hátba a Francia Becsületrend birtokosát, akinek idő előtti távozása élénk tiltakozást váltott ki a jobbszélen, bár a tiltakozás a Fidesz felöl jóformán napi gyakorlattá vált nevezett politikai alakulat 2002-es fiaskója óta. Hát még ha csak a tiltakozás lett volna…

A harmadik Magyar Köztársaságban (melyet ne feledjük: Szűrös Mátyás elvtárs kiáltott az éterbe) mindennapossá vált az utcai politizálás, mely legerőteljesebben az úgynevezett „hídi csatával” vette kezdetét, hogy aztán a permanensen puskaporszagot érző vezénylőtábornok verbális útmutatásai révén eljusson egészen a tévészékház elfoglalásáig, a Bácsfik, Budaházyk, Toroczkayk, Ekram Kemálok, Tomcatek térnyeréséig, gárdás parádézásokig, Molotov-koktélos merényletekig, a Kossuth téri húgyszagú piknik nemzetegyesítő valóságát most nem is részletezve. De ne szaladjunk annyira előre, a D-209-es után következett a jelenkori magyar történelem másik nagy dobása, a hiperaktív Gyurcsány Ferenc, illetve az általa vezetett kabinet regnálása.

Kezdték avval, hogy vezetőjük utóbb elhangzott szavai szerint hazudtak nappal, hazudtak este, hazudtak éjszaka, vagy valahogy így, hajnalonként talán némi igazat is szóltak, ahhoz mindenesetre elégnek bizonyult GYF karizmája, hogy 2006-ban megőrizze pártja és a velük immár tartós házasságban leledző SZDSZ parlamenti túlsúlyát, így aztán első lépésként konvergencia-programot alkottak, és állításuk – meg a gazdasági mutatók – szerint hozzáláttak az ország lassú konszolidálásához, sajnos azonban egy apró malőr keresztülhúzta a számításaikat. Az az Őszöd, csak azt tudnák feledni.

Nem gondolom, hogy az ominózus beszéd okozza ma az ország minden gondját-baját, legalább ilyen súllyal esik a latba a Fidesz-ellenzék agresszív, az állampolgárokat végletesen megosztó politizálása, a szélsőségesek radikalizmusának hallgatólagos támogatása (pontosabban a hallgatással történő erősítése), az EU által diktált gazdasági kényszerek, az egész szar magyar mentalitás, az „annál jobb, minél rosszabb” elvének gyakorlati megvalósulása, satöbbi. Ahogy elnézem a mostani politikai felhozatalt: reformlassító kisebbségi kormányzásra készülő MSZP, a széthullás szélén álló SZDSZ, a keresztény egyházakkal kacérkodó, továbbra is populista Fidesz, a kimutathatatlan támogatottságú, ám az Alkotmány preambulumába Istent beemelni szándékozó KDNP és a mittudoménmilyen MDF, megfejelve egy önfejű és dacos köztársasági elnökkel és egy töketlenekből álló Alkotmánybírósággal nem sok jót ígér a jövőre nézve. Húzzanak valamennyien a jó büdös francba! Ha ők nem is, én elhúzok. Viszontlátásra!

(Az írásban szereplő illetve onnan emlékezetkiesés és időhiány miatt kimaradt személyek nem a képzelet szülöttei. Valamennyien tevékeny részt vállaltak abban, hogy Magyarország ma ott tart, ahol.)