Brahms-tételek ínyenceknek

Évtizedekkel ezelőtt volt egy sikeres film: "Szereti Ön Brahmsot?". Ez a cím azóta szállóige lett, mindenféle "elit-művészettel" kapcsolatban szokták idézni. Brahmsról a közvélemény máig azt tartja, hogy "nehéz" zenét írt, amelyet csak a "vájt fülűek" tud

Johannes Brahms (1833-1897) német zeneszerző a romantika zenéjének egyik legnagyobb alkotója. Befelé forduló, zárkózott ember volt, ez a tulajdonság zenéjében is megmutatkozik. Hamburgban született, abban a városban, ahol állandóan könnyű pára lebeg a föld fölött, és soha nem süt hétágra a nap. "Nálunk bizony nem érik édessé a cseresznye" - írta egy levelében. Minden művét áthatja valamilyen csendes borongósság, ettől azonban zenéje nem lesz szomorú, sőt, tud felszabadultan jókedvű is lenni. Akadémiai ünnepi nyitány c. művében, amelyet a boroszlói egyetem számára komponált díszdoktorrá avatása alkalmából, vidám diákdalokat dolgoz fel nagyon szellemesen, köztük az általunk is jól ismert Gaudeamus igiturt.

Egy másik arcát, a drámaiság iránt is érzékeny romantikus alkotót mutatja be I. szimfoniájának zárótétele. A feszült drámai kezdetből izgalom, ujjongó örömtől áthatott, igazi boldogság-zene bontakozik ki - nem mellesleg ennek főtémája feltűnően emlékeztet Beethoven híres Öröm-óda dallamára.

Életművének egyik legszebb darabja a Német requiem, melyet édesanyjának halála után komponált. A zeneirodalom jó néhány remekbeszabott gyászmiséjétől (Mozart, Verdi) eltérően nem latin, hanem német szövegre írta, amelyet bibliai idézetekből ő maga állított össze. A hatalmas műből két kórustétel csendül fel, amelyek monumentálisan, lenyűgöző módon ábrázolják egyrészt a test halandóságának és a lélek halhatatlanságának ellentmondását, másrészt az utolsó ítélet látomását. A hallgatót szinte fizikailag ragadja torkon ez a zene, amelynek azonban alapérzése a reménység, üzenete a vigasztalás. Egy optimista rekviem.
Forrás: MTI-OTS