Hetven éve halt meg Saljapin

A fiú, akinek legmerészebb álmaiban is csak a vándorszínészet szerepelt, idővel statiszta lett a távol-keleti Ufa operaházában, ahol később a híres táncos, Rudolf Nurejev is debütált. Karrierjét egy beugrás indította el, amikor az egyik szólista megbetegedett, s bár zavarában egyszer a szék mellé ült, nem vallott szégyent. Egy utazó társulat szerződtette, velük jutott el Tifliszbe (ma Tbiliszi), ahol egy neves énektanár kiváló adottságait felismerve ingyen fogadta tanítványai közé.

1893-ban már Moszkvában, két évvel később Szentpétervárott lépett fel. Az orosz kulturális élet középpontjában ismerte meg Tolsztojt és kötött barátságot Szergej Rahmanyinovval, a híres zeneszerző-zongoravirtuózzal. Neve hamarosan Európa-szerte ismert lett, 1901-ben a milánói Scalában a "Maestro", Arturo Toscanini vezényletével énekelt minden idők egyik legnagyobb tenorja, Enrico Caruso oldalán. (Toscanini a legnagyobb operatehetségnek tartotta, akivel valaha együtt dolgozott.) A század elején meghódította a párizsi és a londoni közönséget, ünnepelték a New York-i Metropolitanben és Ausztráliában is. Amerikai fellépésein új tájékoztatási formát vezetett be, mivel műsora döntően orosz művekből állt. A jegyekhez kis füzetet mellékeltek, amelyben közölték az énekelt darabok angol fordítását, emellett az áriák és dalok számot kaptak, s mielőtt belekezdett a produkcióba, bemondta azokat. 1922-ben Franciaországban telepedett le, állampolgárságáról azonban soha nem mondott le. Magyarországon először 1925-ben, utoljára tíz évvel később járt. Utolsó színpadi szerepe Borisz Godunov volt 1937-ben a Monte Carló-i operaházban.

Saljapin énekkultúrája páratlan volt, a kritika "shakespeare-i magaslatokról" írt vele kapcsolatban. Erős, ugyanakkor bársonyos hangjával képes volt szenvedélyes érzelmek kifejezésére. Páratlan hangi adottságaihoz kiváló előadókészség párosult, majd kétméteres alakja uralta a színpadot, alakításai drámai színészeket is megszégyenítettek. Neve a klasszikus orosz operahősökkel (Igor herceg, Borisz Godunov, Rettegett Iván, Ivan Szuszanyin) forrott össze, de elénekelte az operairodalom szinte minden nagy basszus-szerepét. Repertoárján orosz népdalok is szerepeltek, köztük a Bunkócska és a híres Zúg a Volga (Ej uhnyem). 1932-ben a Cervantes nyomán készült Don Quijote zenei filmfeldolgozásának főszereplője volt, amelyet három nyelven forgatták le különböző szereposztásban, de Saljapin mindhárom változatban szerepelt.
Saljapin 1938. április 12-én halt meg Párizsban leukémia következtében. A francia fővárosban temették el, hamvait a szovjet-francia diplomáciai kapcsolatok felvételének hatvanadik évfordulóján, 1984 októberében szállították haza, s a novogyevicsi temetőben helyezték örök nyugalomra. Makszim Gorkij orosz író azt tartotta, hogy Saljapin az orosz művészetben olyan korszakos jelentőségű, mint Puskin volt.