Palestrina a Művészetek Palotájában

Zenei legenda három felvonásban - így határozzák meg a fesztivál szervezői közelebbről Hans Pfitzner kompozíciójának műfaját. A reneszánsz kori történet tétje nem kevesebb, mint a zene megmentése és "ha fesztivál a reneszánszról kíván megemlékezni, abszolút indokolt elővenni ezt a darabot" - tartja a karmester, Peskó Zoltán.

A dirigens szerint a német operakultúra egyik alapvető műve a Palestrina. Másutt alig ismert, ennek egyik oka, hogy olyan korban keletkezett, az első világháború idején, amikor nem kerülhetett a figyelem középpontjába, pedig az ősbemutatót a karmesteróriás, Bruno Walter dirigálta.

Peskó Zoltán információi szerint Pfitznert késő romantikusnak tartották egyes kortársai, mások értékeket őrző esztétikai elveiért becsülték. Az opera valóságos történelmi környezetben játszódik, a trentói zsinat idején. A katolikus egyház számára a fő kérdés az volt, hogy a zsinat, amely megszakításokkal 1545-től 1563-ig ülésezett Észak-Olaszországban, megálljt tud-e és akar-e parancsolni minden reformnak.

Az opera azzal kezdődik, hogy Palestrina mester tanítványa, Silla új, firenzei stílusú madrigálját mutatja be. Palestrina kijelenti Borromeo kardinálisnak: lehet, hogy ez a jövő.

Palestrina valóban megírta a Marcell pápa emlékének szentelt miséjét, több bíboros, így a főszereplő Borromeo milanói érsek és Morone pápai legátus létező személy, a spanyol és olasz szolgák közötti késelés is megtörtént.

"Nem hiszem, hogy Pfitzner operájának célja a vallástörténeti konfliktusok feszegetése, sokkal inkább társadalmi kérdéseket vet fel. Úgy látom, a nem szabad rendszerek minden korban ugyanolyanok voltak" - fűzte hozzá Peskó Zoltán karmester.

A címszerepet napjaink egyik legnevesebb tenorja, a mexikói születésű Francisco Araiza énekli. A Zürichi Opera, majd 1988-tól a Bécsi Opera magánénekese az elmúlt két évtizedben Mozart- és Rossini-alakításaival hívta fel magára a figyelmet, az olasz lírai-spinto szerepkör legjobbjai közt tartják számon.

Herbert von Karajan 1980-ban beválogatta salzburgi Varázsfuvola előadásába, amelyet a későbbiekben gyümölcsöző munkakapcsolat követett. Karl Böhm irányításával Belmontét énekelte a mester legendássá vált, utolsó operaprodukciójában (München). 1983-ban Jean-Pierre Ponnelle Manon-produkciójában (Bécs) Des Grieux szerepének alakításával keltett nagy visszhangot.