Klee műveiből olyan szellemi táj rajzolódik ki, amelyben - szárnyaló művészi szabadsággal, gazdag képzelőerővel és nem kevés iróniával - a világ egyetlen hatalmas színpad, ahol a szereplők mozognak. Az ember szerepeket játszik, olykor bábként viselkedik, sőt, olykor maszk mögé rejtőzik a társadalmi és a hétköznapi magánéletben egyaránt. Klee képeinek jellemző fő motívuma a bohóc, a bábfigura, az álarc.

Paul Klee művészetét 1933-ban a nácik "elfajzott művészetnek" minősítették, a művészt megfosztották düsseldorfi műakadémiai professzori állásától. Ekkor hazatért Svájcba.

Klee, a XX. század egyik legnagyobb festőművésze egyben képzett muzsikus is volt, és Bauhaus-irányzata érdekes módon szembesítette a vizuális művészeteket a zene nyelvezetével.

Pierre Boulez francia zeneszerző és karmester már 1947-ben felfedezte Klee képeinek mondhatni zenei tartalmát - azt, hogy olyan zenei fogalmak, mint a ritmus vagy a polifónia, jól kimutathatók a színfelületek váltakozásában, áttűnéseiben. Boulez Klee képeinek ihletésére komponálta 1989-ben "Termékeny föld" című zeneművét.