Pedig milyen idegesítők tudnak lenni: ott mászkálnak mindenhol, rondák, büdösek, kártékonyak. Nyilván nem mind a háromszázötvenezer ismert faj, de azért jó pár. Az emberek többsége nem is szereti őket. Persze, feltételezhetően a dínókat sem szerettük volna, pláne, hogy minden bizonnyal a nem túl megtisztelő táplálék cím jut nekünk, ha együtt élünk velük. A dinoszauruszok hatalmasak és erősek voltak, mégis kihaltak. A bogarak picik és könnyen eltaposhatók, mégis itt vannak; ha jól számolom, immár két-háromszázmillió éve. A tudósok szerint növényevő mivoltuknak köszönhetik a hosszú életet: a virágzó növények kréta kori megjelenése is nekik kedvezett. Több, ma élő bogárfajta nem sokkal az első bogarak megjelenése után kialakult. Egyszóval, nagy túlélők ők; és ezért nem lehetetlen, hogy ha már mi is kihaltunk, mint a dínók, ők még mindig itt lesznek.

Már miért halnánk ki, kikérjük magunknak! - kiáltana fel fajunk önérzetes képviselője. Hiszen olyan jól belaktuk ezt a bolygót: építettünk rá egy csomó mindent, felhasználtunk - megettünk, eltüzeltünk - és így kiirtottunk számtalan állatot, növényt és ásványt. Sterilizáltuk otthonainkat, hogy megmeneküljünk a baktériumoktól és a vírusoktól. Ennek eredményeképp mi lettünk a leggyengébb állatfaj a Földön, és már környezetünk is ellenünk fordult: árvizek, szélviharok, tűzvészek tizedelnek minket. Meg mi is önmagunkat, persze. Háborúk, betegségek, szegénység. A dinoszauruszok körülbelül százötvenmillió évet töltöttek ezen a bolygón; vesztüket egyes nézetek szerint meteorbecsapódás, mások szerint pedig a klímaváltozással járó oxigénszint-csökkenés okozta, ugyanis hatalmas testük miatt nagy mennyiségű oxigénre volt szükségük. Akárhogy is történt; meglehet, hogy velünk is ez lesz majd.
Igaz, a meteorok mozgását asztronómiai tudásunk segítségével már előre meg tudjuk jósolni, de ha egyszer felénk tart egy jókora üstökös, hiába jósolgatunk. Az oxigén lecsökkenésével ugyanez a helyzet: anélkül mi sem tudunk élni. S annyi minden jöhet még: lehűlés, sőt, mi több, jégkorszak, avagy túlzott felmelegedés, sorozatos árvizek, tűzvészek, hurrikánok, járványok, táplálékunkul szolgáló növények, állatok kihalása. De ami jelenleg a legvalószínűbbnek tűnik: saját kardunkba dőlünk, azaz kipusztítjuk magunk körül a Földet, és így vele pusztulunk mi is.

A fent leírtak nem a pesszimizmusom tükrözik, csak egyszerűen biológiai szempontból nem tartom oly mértékben különbözőnek az embert például a dinoszauruszoktól, hogy a tűzön-vízen át való fennmaradására fogadnék, már ha lenne ilyen játék. „Kicsiben” már megtapasztalhattuk a dolgot: ókori civilizációk egész sora tűnt el, nekünk pedig újra fel kellett találnunk a padlófűtést. Ez könnyen megeshet az egész fajunkkal is. És mi lesz azután? A dínók százötvenmilliójához képest a mi eddig itt töltött hatmillió évünk nem valami sok, és lehet, hogy nem is bírjuk addig - illetve a Föld nem bír majd minket -, mint ők.
Az apró bogárkák viszont tudhatnak valamit. Ők lesznek a bolygó következő urai? Hiszen úgy tűnik, a Föld időnként „lecseréli” lakóit: az ötszázmillió évvel ezelőtt kezdődő óidőben élt állatvilág nagy része a korszak végén kihalt, ugyanez történt a középidő végén a dinoszauruszokkal, az újidő negyedidőszakában - a jégkorszak idején - pedig a kevésbé hidegtűrő fajokkal. Bár ebből a néhány kihalásból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni; mégis úgy tűnik, hogy a bolygó aktuális „uralkodóinak” „hivatali ideje” egyre kevesebb. Az óidő állatai körülbelül háromszáz-, a dinoszauruszok kétszáz-, a jégkorszakban kipusztuló fajok pedig hetvenmillió évet töltöttek itt. Mi hatmillió éve „születtünk”, s ráadásul „mesterséges kihalásgyorsítókat” is használunk. Azért aggódni nem kell; pár millió évünk még biztosan van ezen a bolygón. A civilizációk azonban gyakrabban váltják egymást: rengeteg felfedezést tesznek, szerkezeteket találnak ki, melyeket aztán felemészt a múlt, és a következő kultúra pedig kezdheti az egészet elölről.

Kérdés, hogy az emberi fajt újra tudná-e termelni a természet. A hüllőket például sikerült: hiába haltak ki a dinoszauruszok, kígyók és gyíkok például ma is vannak. Az emberek és a majmok közös őse hatmillió évvel ezelőttre datálható, ekkor vált ketté, és alakultak ki a mai fajok. Ha sikerül még azelőtt kipusztítanunk magunkat, hogy a Föld egész jelenlegi élővilága eltűnne; mivel a közös ős már nem létezik, nem tudjuk reprodukálni az emberi nemet. Ha megvárjuk a természetes kihalást; talán. De ki tudja. A bogarak úgyis itt lesznek még akkor is, majd ők elmesélik a Föld következő „urának”, hogy volt.