Történetek az Európai Parlamentből

A csoki és sör városában álló Európai Parlament az életünk részévé vált, főleg mostanában, a schengeni csatlakozás, a borreform vagy a dohányzásellenes rendelet kapcsán. Azonban az EP-nek nem csak egy, a politika felé forduló arca van, hanem egy teljesen

De miért is töltenénk, ha nem vagyunk sem képviselők, sem turisták, sem takarítók; az EU Parlament meg nem szálloda. Csak úgy nem lehet besétálni, hogy akkor én most megnézem, hol döntenek az életemről. Vagyis sétálni lehet; de valószínűleg a Louvre-ból is kizavarnák az embert, ha meglátnák, hogy épp elhelyezkedik egy kispárnával a Mona Lisa előtt. Nekem szerencsém volt; a nyáron részt vehettem egy brüsszeli újságíró-konferencián, így négy napra átélhettem, milyen lehet az EP-ben dolgozni. Röviden: jó. Ha az ember milliók sorsáról dönt, nyilván nem ilyen rózsás minden; de én a négy nap után tényleg szinte otthon éreztem magam, pedig nem szokásom, pláne egy olyan országban, ahol azelőtt még sosem jártam.

Ha leszállunk a metróról, és teszünk egy tizenöt-húsz perces sétát, már ott is van. Csak úgy; semmi kordon, semmi rendőr - Brüsszelben bíznak az emberekben vagy mi. Az épületet persze már messziről felismerni a lengedező zászlókról meg a sok üvegről. Bent azért már nem bízzák a véletlenre: adnak a biztonságra rendesen. A negyedik nap már teljesen megszoktam ezt, és rutinosan pakoltam le laptopomat és kismillió táskámat a futószalagra, mielőtt átsétáltam a kapun. Sosem volt velem gond; még azzal a nagy fémcsatos övemmel sem, amit a reptéren le akartak vetetni velem, hiába magyaráztam, hogy a nadrágomhoz van varrva…

Az Európai Parlament
Brüsszelt emlegetik az Európai Unió fővárosaként, és az EU két végrehajtói intézményének, a Miniszterek Tanácsának és az Európai Bizottságnak itt van a székhelye, a Parlamentnek amszterdami szerződés alapján havonta Strasbourgban kell üléseznie. Ezért emlegetik néha Strasbourgi Parlamentként. A döntés-előkészítői és a bizottsági munkák Brüsszelben folynak, itt tartják a politikai csoportok is üléseiket. A Titkárság központja Luxembourg városában van. Az EP havonta csak 4 napot tölt Strasbourgban, ekkor vannak a végső plenáris szavazások. A többi plenáris ülést Brüsszelben tartják. Több alkalommal is kifejezte az EP azt a kívánságát, hogy maga szeretné az ülései helyét megválasztani és felhagyni ezzel a két székhelyű rendszerrel, de az európai kormányok ezt a jogot meghagyták maguknak. (Forrás: Wikipédia)
Ha sikeresen bejutottunk az EP-be, pár perc alatt tegyük túl magunkat azon, hogy akkora, hogy egy kisebb falu lakossága elférne benne, kutyástól-macskástól. Végülis, egy parlament mekkora legyen. Azért meg lehet szokni ezeket a méreteket; pár nap múlva már én is rutinosan róttam a folyosókat, és másztam fel-le kedvenc csigalépcsőmön az egyik előadás helyszínéről a másikéra. A rutin azonban csalóka lehet: egyszer sikerült eltévednem a számtalan folyosó és terem forgatagában, és jó sokat késnem egy megbeszélésről. Mivel a csoportvezetők szerint ez minden bizonnyal még a képviselő urakkal is megesik olykor, senki sem haragudott érte igazán. A sajtószoba keresése közben is hasonló nehézségekbe ütköztem, de végül aztán megtaláltam. Szerencsére, ugyanis számunkra egyedül ott volt elérhető az internet; pedig az utazás előtt számtalanszor felhívták a figyelmünket arra, hogy otthon ne hagyjuk a laptopunkat, mert nagy szükségünk lesz rá a munka során. Igazuk is volt: a laptop mint súlyzó remek szolgálatot tett fizikai kondíciónk javításához - miután netezni nem lehetett rajta, a placc közepén meg ki hagyja ott; így a négynapi nonstop hurcolászás után kar- és vállizmunk jelentősen megerősödött. A célirányos közlekedést a liftek sem minden esetben segítették: habár jó sok volt belőlük, nem mindegyik ált meg minden emeleten, így előfordult, hogy a felvonók inkább BKV-s járművekre emlékeztettek: át kellett szállni egyikről a másikra, a két „megálló” közt pedig gyalogolni. De ha az ember túltette magát a „Most hol a francban is vagyok?”, illetve a „Jé, innen indultam!” jellegű élményeken, még poénosnak is tűnt.

Hagyjuk most a lifteket; üljünk le egy kicsit. A legnagyobb ülésteremben zajlott az előadások nagy része: én a 334. széken foglaltam helyet, és sokszor tűnődtem azon, ki ülhet ott „főműsoridőben”. Hagyhattam volna neki egy kis üzit vagy valami - persze, nem az asztalra karcolva, mint általánosban. Az előadások közben többen szórakoztak - na jó, -tunk - a beszédeket fordító szerkezet gombjainak nyomogatásával, így váltakozva hallgattuk az angol, a német, a francia, illetve a spanyol szöveget. Emlékszem, az egyik előadás közepén egy görög srác jelentkezett, de a várt témába vágó politikai jellegű kérdés helyett arra volt kíváncsi, hányas gombot kell megnyomni a görög fordításhoz. Halk nevetés rázta meg a termet, majd felvilágosították a fiatalurat, hogy olyan most sajnos nincs. Igen; aki újságírónak áll, nem árt, ha beszél néhány nyelvet. Természetesen a magyar fülke is üres volt, de mi elvoltunk a rendelkezésünkre álló négy nyelvvel.

A programok után, illetve között előszeretettel látogattuk a parlamenti büfét, ahol az EU-s zászlós kávésbögrék és a szép színes huzatú székek mindig hosszabb tartózkodásra csábítottak. A kávé kifejezetten jó ott - de csak emiatt azért ne utazzunk Brüsszelbe. A hodály egyetlen dohányzóhelyiségébe is gyakran beültünk. Mivel nemrég megszavazták a képviselő urak, hogy két éven belül tilos legyen a cigaretta minden munkahelyen; kérdés, hogy mi lesz a kedves kis terem sorsa. Hiszen az EP is munkahely; persze, lehet, hogy a törvények a megszavazókra nem vonatkoznak.

A cigi és kávé után essék szó az evésről is. Habár igen jól tartottak bennünket ott-tartózkodásunk alatt - értsd: jó volt a kaja -, az étkezőbe való levonulás és sorban állás iskolai menzák gyakorlatára emlékeztetett. Megfordult a fejemben, hogy a fontos embereknek egy másik, tőlünk hermetikusan elzárt ebédlő áll a rendelkezésükre. Még valami: az EP-ben és a szálláson is feltűnt, hogy a pincérek legtöbbje afro-amerikai. Ez a felfedezés számomra némileg ellent mondott az egyenlő emberekről és jogokról való elképzelésemnek, pláne az európai politika fellegvárában. De ha nekik ez jó így… Mindent összevetve: szívesen áttenném székhelyem az EP-be - csak ne kellene politikusnak lenni hozzá.