Utazás Európa peremére – 2. rész

Egy ország, ami kicsit nagyobb, mint Magyarország és körülbelül ugyanannyi lakosa van. Egy város, amit majdnem elpusztított egy földrengés. Települések, ahol nemcsak belül csempézik a házakat. Tíz nap pihenés egy helyen, ahol még a strandon is lehet szele

Nyáron szerzett idegenvezetői tapasztalatom alapján előre féltem Lisszabon kapcsán attól, hogy egy nap nem lesz elegendő a főváros felfedezésére. Célomnak nem is a múzeumok megrohamozását és az összes műemlék megtekintését, hanem a város és lakóinak hangulatának felfedezését tűztem ki.

Sétával indítunk belvárosi szállodánkból, rögtön belefutunk pár parkolóórába, az egyik reggel 10.00 órakor 21.29-et mutat, a másikon felirat közli, hogy nem működik. Más fizetési módot nem látok, igaz mikuláscsomagok sem díszítik a parkoló autókat. Meglesem a tarifát: Lisszabonban olcsóbb az autók utcai tárolása, mint Budapesten.



Továbbhaladva utcai mérleget pillantok meg, de a tegnapi vacsora után inkább nem kísérletezem vele. A város vérkeringésének sűrűbb pontjain szinte méterenként cipőtisztítással foglalkozó úriembereket látok, ezt sem próbálom ki: szandálban vagyok.

A lisszaboni földrengés
Az 1755-ös lisszaboni földrengés első rezdülését november 1-jén 9.30-kor észlelték. A pár percel később érkező második, már annyira erős volt, hogy a fél várost romba döntötte. A rengés epicentruma Algarvéban volt, mégis Lisszabon, a legnépesebb település szenvedte el a legtöbb kárt. Több, mint 20 templom omlott össze és maga alá temette a mindenszentek napjára összegyűlt tömeget. A harmadik rengést már gyorsan terjedő futótűz követte. Pár órával később a Tejo óriási hullámokat vetett ki magából és elöntötte a város alsó részét. Csak Lisszabonban 15 ezer ember vesztette életét. A királyi család épp belémi kastélyában tartózkodott, emaitt sérülések nélkül úszták meg az eseményt. Lisszabon legszebb épületeiből is számtalan elpusztult a bennük lévő arannyal, értékes bútorokkal és festményekkel együtt.

A földrengés nagy hatással volt az európai gondolkodásra. Sok szemtanú beszámolója jelent meg az újságokban. Heves vita alakult ki azon, hogy a földrengés természeti jelenség vagy isteni harag jele volt, Lisszabon ugyanis híres volt gazdagságáról és inkvizíciójáról. Neves irodalmi személyek vitatták írásaikban az eseményt. Voltaire egy versében elismerte a gonosz létezését, az embert pedig gyengének és boldogtalan sorsra ítéltnek nevezte.

Mivel ezt a rengést vizsgálták először részletesen, ekkorra tehető a modern szeizmológia születése. Mai álláspont szerint az 1755-ös földrengés a Richter-skála szerinti 9-es fokozatot is elérte és epicentruma az Atlanti-óceánban volt kb. 200 km-re nyugat-délnyugatra a St. Vincent-foktól.

Forrás: Wikipédia
Közben beszélgető, öltönyös társaság halad el mellettünk, a magyar szóra felkapom a fejem, Kovács László, az Európai Unió adóügyi biztosa magyaráz éppen valamit sétáló társainak.

Útitársaim emlékezőtehetségének köszönhetően eljutunk egy lifthez, aminek segítségével egy belvárosi kilátótoronyba jutunk fel. Fantasztikus panoráma nyílik a dombokra épülő városra az egyik oldalán. A másik oldalon a város - és Európa XVIII. századi - történelme legnagyobb környezeti katasztrófájának emléke áll: egy azóta fedél nélküli templom, ami beszakadt az 1755-ös lisszaboni földrengés alkalmával.

A természeti katasztrófa nagy hatással volt a felvilágosodás egyik legnagyobb alakjának tartott Voltaire-re is. Leghíresebb műve, a Candide vagy az optimizmus három fejezete ekkor és itt játszódik (Candide tanítómesterét Panglosst itt akasztják fel), de a szerző költeményt is szentelt a szörnyű esemény dokumentálására.

A kilátóból jól megfigyelhető az a gyakorlat, ami enyhe szívrohamot okozott nekem az előző napi leszállásunkkor: a repülőtér a városon belül található, ezért a leszálló gépmadarak mintha épp valamelyik magasabb épületbe terveznék a landolást.

Belátjuk, hogy a teljesebb kép eléréséhez elengedhetetlen egy nagyobb városnéző körút, mi a helyi tömegközlekedési vállalat villamostúrája (ott ilyen szolgáltatás is létezik!) mellett döntünk, és nem bánjuk meg, bár kissé döcögősen indul a körút. Az indulási pontnál két fiatal áll információforrásként: a leányzó bájos angolsággal magyarázza, hogy dolgok vannak az úton, ezért nem tudják megmondani nekünk, hogy mikorra ér be síneken közlekedő városnéző eszközünk. Riadt tekintetünket látva a mellette álló fiatalember - akinek frizurája erősen hajaz Cristiano Ronaldo-éra - megnyugtat minket: minden a legnagyobb rendben, kisebb forgalmi akadályba ütközött a villamos, de érkezik, ne aggódjunk. Igaza is lett a fiatal focista-hasonmásnak, bő negyedóra múlva már a villamoson ülünk, és fülhallgatóinkkal babrálunk. Poénkodunk, hogy hányas csatornán lehet a magyar nyelvű tájékoztató szöveg. Erre a rajtunk kívül a fedélzeten tartózkodó öt-hat utas egyike mosolyogva válaszol: „Azt én is szeretném tudni!”



A családias hangulatú villamosúton Lisszabon több dombját átszeljük, hullámvasútszerűen le és fel haladva ismerkedünk a főváros különböző negyedeivel, közben fülünkben angolul duruzsolják a szükséges információkat. Mesélnek Alfamáról például, ami a muszlimok lisszaboni jelenlétét jellemzően ábrázoló lakónegyed, szabálytalan utcáival, egymás hegyén-hátán tornyosuló épületeivel.

Tovább haladva halk fado-zenével tarkított beszámolót hallunk e portugál zenei különlegességről. Megcsodálhatjuk a rengeteg csempével díszített házakat, néha teljesen testközelből is. Van olyan pillanat, amikor az ablakon kinyújtott kezemmel akár el is ragadhatnék párat az utcára száradni kirakott ruharengetegből. Igazi csemegének számít a bugyikék színben pompázó egy méter széles épület. Ez a világ legvékonyabb alkalmas lakóháza, amit négy család oszt meg egymással.

Kiderül az is, hogy mik voltak a "dolgok" az úton: a világörökség napjának alkalmából Lisszabonban római katakombákat nyitottak meg a több száz érdeklődő előtt. Minket ez annyiban érintett, hogy a lefelé vezető lépcső a villamossínek között van, tehát vagy a villamos megy át, vagy az emberek mennek le. Pár perces álldogálás után folytathatjuk utunkat. Ez a kis intermezzo is megmutatja, amit már első nap is tapasztaltam, hogy a portugálok nem túl idegeskedő népség: lassan, de gördülékenyen mennek a dolgok, olyanok is, amik itthon csak állandó szentségeléssel működnek.



A síneken tett kirándulás után folytatjuk sétánkat. Nézelődés közben felfedezem, hogy nemcsak csempék vannak kívül-belül a házakon díszként, az utcák nagy részét macskakő borítja: micsoda Kánaán lenne ez egy magyarországi randalírozónak!

Hihetetlen gyorsasággal repül el a városnéző nap, este még sétálunk egy csöppet a kanyargós utcákon, megcsodálunk pár szobrot. Meghökkenve nézem az egyik ruhabolt központi kirakatbabáját: a "várandós figura" kismamaruhát visel.

Másnap megyünk tovább délen is eltölteni - reményeink szerint - pár felhőtlen napot, búcsúzóul útba ejtve a Belém-tornyát és a nagy portugál felfedezőről elnevezett Vasco da Gama hidat.