Cantat(a) profana

Kedden feltételesen szabadlábra helyezik a francia Noir Désir együttes hajdani énekesét, Bertrand Cantat-t, egykori barátnője, a színésznő Marie Trintignant meggyilkolása miatt börtönbüntetését töltő énekest. Az áldozat hozzátartozói és a nőjogi aktivistá

Mint oly sok minden, természetesen a francia zenész története sem teljesen politikamentes. Bertrand Cantat nem csupán a nyolcvanas évek elején alapított zenekara, a Noire Desir dallamos rockzenéjével szerzett magának híveket Franciaországban és világszerte, hanem politikai szerepvállalásaival is sokak szívét dobogtatta meg. Harcos baloldali aktivistaként gyakorta szót emelt a nélkülöző emberek, a kisebbségben élők felemelkedéséért, de az ismert – nem politikus – közszereplők közül elsők között tiltakozott az iraki háború ellen is.

Nem az első kultúrtörténeti eset az övé, gondoljunk csak a szintén elkötelezett baloldaliságáról is ismert kiváló regényíróra, Günter Grassra, aki a közelmúltban ismerte be, hogy világmegváltó ifjoncként a nácik fegyveres alakulatában, a Waffen SS-ben grasszált egy rövid, de kitörölhetetlen ideig. Sokan fel is hördültek, és menten máglyára kívánták a 61 éven keresztül titkolózó német Nobel-díjas regényeit.

Folytatni lehetne még a sort a végtelenségig, na nem mintha párhuzamba lehetne állítani egymással az énekes és az író történetét. Legfeljebb abból a szempontból, mégis, hogy mindkettőjükre igaz lehet a szólás: bort iszik, vizet prédikál. Esetük, és a kultúrtörténet számos halhatatlanjának számos példája komoly morális probléma elé állíthatja a zenehallgató, irodalomkedvelő vagy éppen filmrajongó közönség egyedeit: Vajon leválasztható-e az ember a műalkotásáról és fordítva?

Véleményem szerint igen. Ismerek olyan zenei szerkesztőt, aki a Cantat-Trintignan tragédia napvilágra kerülésétől kezdve nem pakol műsorába Noir Desir számokat, és olyan egykori Grass-rajongót is, aki a coming out óta megtagadja az író valamennyi munkáját, még a korábban írtakat is. Érthető a reakció, de nem igazán indokolható a kultúrbojkott.

A jó zene, a kiváló vers, dráma vagy regény, egyáltalán, a színvonalas műalkotás éppen attól az, hogy önmagában is értéket hordoz, nem pedig az alkotó magán- és közéleti aktivitása, viselt dolgai teszik értékessé, vállalhatóvá, szerethetővé. Amikor Paul Verlaine Őszi chanson című költeményét olvasom vagy hallgatom, egy pillanatra sem jut eszembe a részeg Paul, amint éppen várandós felesége hasát rugdossa. Gyönyörű a vers, oszt annyi.

Kinek jutna eszébe Ady verseinek befogadása közben a felpüffedt arcú alkoholista roncsot maga elé képzelni, mint ahogy Csurka drámáinak olvasása illetve az azokból készült színdarabok megtekintése alatt sem a vérgőzős antiszemita vadmagyart érdemes észrevenni, sokkal inkább a remek történelmi keresztmetszetet, a pompás dialógusokat, az akkor még kiváló alkotót.

Jószerivel minden művész vagy tudós és egyéb világboldogító életében fellelhető minimum egy-két szégyenfolt, valami apróbb-nagyobb hiba, netán bűn, de legalábbis mindegyikük túrta az orrát az asztal alatt vagy szellentett jókorát a tömött buszon. Kit érdekel, ha különben jót írtak, remekül zenélnek, festenek, agyat kutatnak és fociznak. Amíg a színpadon, pályán vagy a laboratóriumban vannak, kizárólag az mérendő.



Természetesen elítélendő a barátnő-élettárs-feleség bántalmazása, közvetett elpusztítása (el is ítéltetett), de attól még a Des Visages des Figures album dalai csodálatosan szólnak. Knut Hamsunt sem a Quisling-kormány kiszolgálása, hanem az Éhség című páratlan prózája miatt szereti, aki.

Jó volna, ha végre minden a helyére – a könyvespolcra és a koncertterembe, az agyakba és a szívekbe, a piedesztálra vagy a börtönbe – kerülne. Persze, ha nem, az nem az én bajom.

Kritika a Noire Desir egyik albumáról
Az együttest 1981-ben alapította három 16 éves bordeaux-i gimnazista:
Bertrand Cantat gitáros-énekes, Denis Barthe dobos és Serge Teyssot-Gay gitáros - ők azóta is együtt vannak, csak a basszista posztján történtek cserék. A Noir Désir védjegyei a dühödt humanizmus, a heroikus szellem, a sötét tónusú, okos, sőt kifejezetten költői szövegek, a szuggesztív énekhang, a puritán és mániákus gitártémák és dobütemek. Lemezről lemezre (Ou veux-tu qu'je r'garde - 1986, Veuillez rendre l'ame... - 1989, Du Ciment sous les plaines - 1991) egyre fejlődtek, az 1992-es Tostaky albummal az elsőszámú francia rockzenekarrá léptek elő, és ezt a pozíciót csak megerősítette az 1996 végén kijött, félmillió példány fölött fogyó 666.667 Club, melynek két magyar vendégművésze is volt: a hegedűs Lajkó Félix és a Párizsban élő dzsesszfúvós, a turnékon is velük tartó Szelevényi Ákos. Az album címadó számából később DJ Palotai és Titusz készített átiratot a nemzetközi szereplőgárdát felvonultató One Trip One Noise című 1998-as Noir Désir-remixlemezre.

Utóbbi kalandnak a hatása érződik a New Yorkban rögzített új albumon is: a nyitódalban, a hipnotikusan lüktető L'Enfant roi-ban például rögtön olyan érzésünk támad, mintha a zenekar analóg módon próbálna elektronikus zenére jellemző megoldásokat, hangzásokat teremteni, és később hasonló hangulatot hoz a dobgroove-os L'Appartement is (melynek magas hangon énekelt refrénje a James együttes Brian Enóval készített felvételeivel mutat rokonságot - lásd: Pleased To Meet You). Néhol (például a Leo Ferré-szövegre épülő Des Armes-ban) ambientes háttereket hallunk, mint ahogy az egész albumra a visszafogott, atmoszferikus, hipnotikus hangulatok jellemzők, néhol (például a kéttételes Son style második részében) a dob is teljesen hiányzik, vagy csak tamtam van helyette, több számban feltűnnek vonósok (Des visages des figures, Bouquet des nerfs), de a legmeghökkentőbb a 24 perces zárószám (L'Europe), amelyben vendégként a hetvenes évek francia avantgárd énekesnője, Brigitte Fontaine szaval Szelevényi elszabadult szaxofonhangjai fölött. Kínálkozó analógia lehetne a Radiohead két legutóbbi albuma, a Kid A és az Amnesiac, de utánérzésről szó sincs, főleg hogy a Noir Désir életművében már korábban is voltak hasonló kísérletek (például a Tostaky album One Trip One Noise című dalában vagy a 666.667 Club címadó számában).

Aki a régi, rockos, sodró Noir Désirt szeretné hallani, két-három dalban azt is megtalálja (Le Grand incendie, Son style 1, Lost - ez utóbbi refrénjében hallunk egyedül angol szöveget, ami szintén a változás jele, hiszen korábban a zenekar dalainak mintegy egynegyede angolul íródott). A gitárok persze, ha finomabban, kevésbé torzan is, de továbbra is dominálnak, Bertrand énekhangja továbbra is szuggesztív és érzékeny, szövegei ezúttal is magas költői értékűek és szójátékosak. A DJ Palotai segédletével sorrendbe szerkesztett számok közül a beharangozó kislemezre a finom és játékos, klarinétszólós Le Vent nous portera került, mely a szomszéd stúdióban dolgozó Manu Chaónak is annyira megtetszett, hogy rögtön beszállt gitározni - az idei év egyik legelragadóbb dalocskája.

A vibráló Des visages des figures kísérleti munka, de ez egy sikeres kísérlet, élmény hallgatni.

Forrás: http://est.hu