Egy "megmacisodott" macigyűjtő

A Z’ZI Labor egykori frontembere, Janicsák István nemrég a Vacsoracsata főzőműsorában dicsekedett el vendégeinek maci-gyűjteményével.

„Igazság szerint kiskoromban is volt macim, mert nagyon-nagyon szerettem, a fülét rágcsálva aludtam el… Sajnos ez már nincs meg, ugyanis az öcsém orvosost játszott vele, és jól megműtötte, vagyis kibelezte szegénykét…"

De tinédzserként ez nyilván megváltozott

Ahogy kamaszodtam, a világ legtermészetesebb dolgaként másfelé fordult az érdeklődésem, és sokáig nem foglalkoztam macikkal. Éltem az életem, előbb válogatott sportolóként rúgtam a bőrt, majd amikor ez az irány egy súlyos térdsérülés miatt örökre megváltozott, belépett az életembe a zene, a vers- és dalszövegírás.

És mikor indult a szenvedély?

ahogy én magam meglett férfiként egyre jobban „megmacisodtam”, valahogy a környezetemben lévő szeretteim elkezdtek macikat nekem ajándékozni. A gyerekeim, a barátaim, a szerelmeim, a rajongóim folyton újabb példányokkal halmoztak el, és egy darabig még nyomon tudtam követni az állatkák eredetét, emlékeztem, melyiket, kitől kaptam. Amikor a létszám ötven fölé emelkedett, elvesztettem a fonalat!

A mennyiség lényeges?

Nem a legfontosabb. Mikor elhatároztam, hogy elkezdem tudatosan gyűjteni a macikat, már a milyenségre törekedtem, nem a mennyiségre. Most 150 darab körül járok! Veresegyházán, a híres Medvefarmon pár éve megrendezik a Plüssmackó Világrekord Kísérletet, ahová én is mindig kölcsönzök nem kevés példányt, az Európai Rekordunk már meg is van.

Akkor nem jöhet minden maci...


Engem Gálvölgyi János barátom szoktatott rá arra, hogy tematikus macikat gyűjtsek, és persze ő is hoz nekem minden külföldi útjáról valami újat. Van már kanadai, skót, brit, marokkói viseletbe öltözött macim, Berlinből „beer-lin” felirattal ellátott sörivó maci, és van a gyűjteményemben már rám jellemző példány is, vagyis zenész maci gitárral, illetve író maci tollal. Fiú és lánymacikat ugyanúgy tartok, mint civileket és egyenruhásakat.

Miért vagy oda értük?

Azért szeretem a macikat, mert ha még játékgyárban is készülnek, nem kézzel, akkor sincs két egyforma pofájú, mindnek egyénisége van. Most már nem hagyom abba a gyűjtésüket, becsülöm, szeretem mindet, ráadásul emlékeket őriznek, akárcsak a fotók. Ha egy nap unokáim lesznek, és minden születésnapjukon adok nekik fejenként tíz darabot, akkor is felnőttkorukig el tudom őket látni macival!”