Sétálni jó. Egészséges. Különösen sztrájk idején, személygépállat és kerékpár hiányában. Meg amúgy is. Séta közben az ember különös dolgokra figyelhet fel. Olyanokra, amikre a Budapesti Közlekedési Vállalatnál rendszeresített indigókék autóbuszok télvíz idején szürkére piszkolódott ablakaiból aligha lenne módja.

Aki teheti, maradjon otthon, hallik az ilyentájt szokásos ukáz. Én nem tehetem. Újfent, immár sokadszor rakoncátlankodó (mit rakoncátlankodó, egyenesen az ördöggel cimboráló!) bölcsességfogam bírt rá, hogy felkeressem a szigetország szívében fekvő Csepeli Háziorvosi és Szakorvosi Rendelő Intézet fogászati ambulanciáját. Éppen úgy, ahogy nagyapámék is közvetlenül a háború utánig. Vagyis gyalogszerrel.

A mifelénk húsz évvel rendszerváltás után is csak SZTK-nak szólított intézményben szerzett tapasztalataimmal a világért sem traktálnám az olvasót (fájdalmas történet, higgye el…). Annál inkább az oda-, illetve visszaúton magamba szívott élményekkel, melyekben rég, vagy tán soha még nem részesültem.

Mert a negyvenes évek dereka óta vajon mikor fordult elő a Királyerdőt a központtal összekötő Szent István úton akkora bringával, s persze gyalogszerrel közlekedő utcanép, mint az úr 2010. évének tizenkettedik napján? Mikor látni ezen az úton fagypont körüli időben a kölcsöncangához a legcsekélyebb mértékben sem passzoló szűk farmer miatt félig pucér fenékkel kerekező lányokat?

Mikor látni a napi buszozás álmos rutinjából egyszer csak kilépni kényszerülő, kettes-hármas csoportokban önfeledten tereferélő embereket? Mikor látni a máskor oly közönyös deszkás-srácot ráeszmélni, hogy kedvenc szórakozásához nélkülözhetetlen eszközére néha saját szülei is hálával tekintenek? …Mikor látni? …Mikor látni? Semmikor se látni.

Fél óra volt gyalog az SZTK-ig, fél óra hazáig is. Az ilyesminél csak a halál biztosabb. Kit érdekel most a sokak által sokszor átkozott 148-as számú járat? A megállók üresek. Egy óra séta napjában már egész egészséges mennyiség. Vajon e közel kétmilliós nagyvárosban hányan pattantak ma velem együtt lábbuszra vagy épp bicajra?

És vajon hányuknak jelentett akkora élményt, mint nekem? Bosszús arcot mindenesetre egyet se láttam. Rábukkantam viszont az ország alighanem egyetlen kereskedelmi egységére, amely – legalábbis a cégér tanúsága szerint – egyszerre funkcionál ital- ezenkívül szerszámboltként is! E még mifelénk is szokatlan képződmény, (benézve csak italokat láttam) mint kiderült, a Szent István úton közvetlenül a Sörömtanya (korábban Maligán Ambulancia) elnevezésű kocsmával szemben foglal helyet.

Most nézem csak, mennyi út menti öreg akácot kivágtak itt a nyári útburkolási munkák során. Persze láthatóan újakat is ültettek helyettük. Vajon a felújítást végző Főváros szem előtt tartotta a fakivágásra vonatkozó 2-1-es szabályt? (Minden egyes kivágott fa helyébe legalább kettőt kell ültetni.) Megtudnák ezt a Városházán mondani most, mikor lassan egyébként is úgy hullnak a fejek, mint a késő őszi falevelek?

Persze könnyen meglehet, a napi robotból este nyolc-kilenc körül a mínusz ötben hazafelé tántorgó családanya már kevéssé lesz feldobva az ő félórás penzumától, vagy a félig pucér fenékkel kerekező lányoktól mint jómagam. Ám a szokatlanul gyér oldalnövényzet, vagy a meggondolatlanul felfestett, majd hanyagul sárgával áthúzott gyalogátkelő még feltűnhet neki.

Kár, hogy a rakoncátlankodó (ördöggel cimboráló) bölcsességfogamra szedett antibiotikum miatt ma este nem koccinthatok a BKV-sztrájkot bejelentők majd foganatosítók, valamint a munkabeszüntetésnek az elmúlt évek menedzsmentjével alaposan megágyazók egészségére.