A Mikulás, és ami mögötte van
Csizmapucolás, lefekvés, majd reggel a jól megérdemelt (?) ajándék. De mit tudunk mi erről az önzetlen, nagyszakállú, mosolygós bácsiról? Íme egy cikk, ami pótolja ezen téren az esetleges hiányosságainkat.
Mindegyikünk számára fontos, vagy legalábbis fontos volt a december hatodika, azaz a Mikulás érkezése. Gyerekkorunkban akár napokkal a nagy esemény előtt kifényesítettük a cipőnket-csizmánkat, és beletettük a levelet, amit a kedves Nagyszakállúnak szántunk. Igazi Mikuláslázban égtünk, és jobb esetben most is megmaradt bennünk eme gyerekkori rajongásunknak az emléke. Jó gyerekek voltunk ebben az esztendőben? Nos, ez nem kérdés, bár valójában a Mikulás hivatott ezt megítélni. Ő mindent tud rólunk… de mi ismerjük őt? Amennyiben a válasz „nem”, abban az esetben ez a cikk hasznos segédletet nyújthat ahhoz, hogy megismerjük az öreg Ajándékmestert.
A története
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, akinek volt három leánya.” Számtalan mese így kezdődik, a miénk sem kivétel ez alól. Az ominózus lányokra sanyarú sorsuk miatt a legősibb mesterség várt, mivel édesapjuknak megfelelő hozomány hiányában nem állt módjában férjhez adni őket. Miklós, myrai püspök elhatározta, hogy segít rajtuk, mindezt titokban: az éj leple alatt egy-egy arannyal teli erszényt tett a szegény ember ablakába, három egymást követő éjjelen. Az apa a harmadik alkalommal megleste a gáláns adakozót, mivel meg szerette volna köszönni neki a nem várt segítséget. Miklós erre azt mondta, hogy egyedül Istennek tartoznak köszönettel.
Szent Miklós ezen legendája és a személye körüli szokások a 19. században terjedtek el a városokban: a kitisztított csizmába helyezett édességek, gyümölcsök, kisebb ajándékok immár elválaszthatatlanul hozzátartoznak a december hatodikához. Míg a 19. században főként Miklós püspöki munkásága került a középpontba, addig a 20. században a jótékonykodás került előtérbe: természetesen ez a mostani századunkra is igaz. A Mikulás a Miklós név szlovák változata.
Szent Miklós élete
A történelmi Mikós életéről rendkívül kevés dokumentált, hiteles adat áll a rendelkezésre, ám minden bizonnyal 270 és 286 között született Kis-Ázsiában, egy bizonyos Patara elnevezésű kisvárosban, a mai Törökország területén. Tizenkilenc évesen pappá szentelte a nagybátyja, akit szintén Miklósnak hívtak, és püspökként „kereste a kenyerét”. Az ifjabb Miklós később a Sion kolostor apátja lett Myra közelében, és már életében is az adakozásról volt ismert: a szüleitől örökölt vagyon egy részét ugyanis szétosztotta a rászorulók között. Miklóshoz a három szűz történetén kívül egyéb legendák is kapcsolódnak.
A vihar lecsendesítése: A viharba keveredett hajósok vészhelyzetben Szent Miklóshoz fohászkodtak, vagyis egyfajta isteni segítséget remélhettek már. Ekkor megjelent egy misztikus, csodatevő erőkkel felruházott férfi, aki átvette a hajó kormányzását, egyenesbe állította a vitorlákat, és lecsendesítette az iszonyatos erejű vihart. Ezután szőrén-szálán eltűnt a tengerben, olyan gyorsan, ahogyan a bajba jutottak segítségére sietett. Amikor a hajósok a myrai templomban hálaimát mondtak megmenekülésükért, felismerték Miklósban az életük megmentőjét, és megköszönték neki a segítséget.
Az elrabolt gyermek: Egyszer egy ember elindult a már életében is szentként tisztelt Miklós püspökhöz, hogy áldását kérje gyermeke születésére: eddig ugyanis még nem született utódja. Amikor odaért, Miklós már halott volt, de a leleményes férfiú a kor szokásához hűen a holttestet takaró vászonból ereklyeként magával vitt egy darabot. A következő év december hatodikán a házaspárnak végre fia született! A fiú egészségben, boldogságban nevelkedett egészen hetedik születésnapjáig: ekkor arab rablók vitték magukkal, arról nem szól a fáma, hogy hova és miért. Egy év múlva, ismét pont december hatodikán, amikor a házaspár a Miklós-templomban imádkozott a gyermekük megszabadulásáért egy forgószél kerekedett, amely felkapta a még mindig arab fogságban sínylődő fiút, és éppen a templom előtt tette le, szülei határtalan örömére.
Miklós napi szokások Magyarországon
A hagyományos ünneplés a városokban és a falvakban az álarcos, jelmezes játék, az úgynevezett „alakoskodás” volt, amely Nyugatról érkezett hazánkba. A 18. század végétől a 20. század közepéig élt ez a szokás: itt nem az általunk ismert, nagyszakállú, jóságos öregúr jött a gyerekekhez ajándékot osztogatva, hanem egy fekete, horrorisztikus külsejű rémalak, aki egyszerre jutalmazott és büntetett is. Mindenki legnagyobb örömére ez a szokás már megváltozott. Hozzánk már az általunk is jól ismert öregúr érkezik december hatodikán. Persze amelyik kedves olvasó a tulajdonképpeni rémalak és a krampuszok között hasonlóságot vél felfedezni, az nyilván nem véletlen: vannak olyan dolgok, melyek ha meg is változnak, nem kopnak ki teljesen a kultúránkból. A „rém”, vagyis a krampusz példája is ezt bizonyítja.
Hazánkban a jóságos Mikulás december hatodikán, hajnalban érkezik, és ajándékokat tesz a gyerekek már előre kifényesített, kipucolt cipőjébe-csizmájába. Az Öregurat gyakran krampuszok kísérik, akik a rossz gyerekeket ijesztgetik, megtréfálják. Hazánkban a Mikulásnak semmi köze nincs a karácsonyhoz, a karácsonyi ajándékokat az angolszász területekkel ellentétben a Jézuska hozza. Ez evidens is lehetne. Hogy miért mondom el mégis? Nos, ahány ország, annyi szokás. Lássunk erre néhány példát!
Írország
A gyerekek egy zsákot raknak ki a Mikulásnak, aki abba teszi az ajándékokat. Persze, hogy viszonozzák a szép ajándékokat, az asztalon egy rétest és egy üveg sört hagynak a számára. Vajon milyen állapotban lehet a Mikulás, miután végigjárja az ír gyerekek otthonait? És ilyenkor hol vannak a gyermekvédelmisek?
Spanyolország
Spanyolhonban az erkélyen keresztül belopódzó Mikulás hozza az ajándékokat. Nem lehet valami könnyű a munkája, ha idős ember létére ennyit kell tornásznia. Nem lenne egyszerűbb, ha a spanyol szülők vennék meg az ajándékot az Öregúr helyett? A gyerekek amúgy is jól járnak: január hatodikán, azaz Vízkereszt napján a három bölcs hoz számukra ismét ajándékot. Jó lehet ott gyereknek lenni.
Angolszász területek
A gyerekek levelet írnak a Mikulásnak, amit a kandallóba dobnak: ettől azt várják, hogy a kéményen át a lista az Északi-sarkra repüljön, ugyanis szerintük a Mikulás ott él. Ha a levél lángra kap, újra kell írni. Persze megkönnyíthetik a helyzetüket, ha a kandalló alapból nem ég.