A Parlament kupolája ködben, mintha el akarná takarni az arcát, mert szégyelli, hogy a Kossuth tér vért és szenvedést látott kövein milyen szánalmas színjáték zajlik. Hiába a díszszázad, hiába a lovasőrség, a gyönyörű egyenruhák, fényes csizmák, csillogó kardok, hiába a panellakásnyi méretű nemzeti lobogó, ha nincs, aki ünnepeljen.

A környező utcákon keresztül lehetetlen megközelíteni az ország házát, demokráciánk – amiért éppen az ötvenhatosok harcoltak itt utoljára – egyik jelképét. Az utca népe az Alkotmány utca sarkáról nézheti a zászlófelvonást. Azaz csak nézhetné, de erről később.

Akik bűnözőnek hisznek

A bejutás nem egyszerű. A fémdetektoros kapunál nyolcvanháromezer ügynök, rendőr, határőr, mintha csak a vasfüggönyt őrizné. Megállít, levetkőztet, telefontkapcsoltat, ásványvizet elvesz. Ez utóbbi célja érthetetlen. Ha az ember családostól szeretne bemenni, simán elvennék az almalét – talán mert veszélyes nagy hatótávolságú méreg?

Az Alkotmány utca sarkánál harmincan, ha vannak – a fele újságíró – de az első sorokban állók sem láthatják már, mi zajlik a téren. Drága nagyrabecsült rendőrségünk szolgál és véd, védi a látványt. Úgy terelték azt a néhány emlékezni kívánót, hogy semmiképpen se lehessen egyetlen pillantást se vetni az ország zászlójára. Nagy ötlet.

Akiknek engedik

De akkor ki az, aki láthatja? A nagykövetek. Ők, akik a legtöbbet tették a forradalomért, akiknek mélyen a lelkébe vésődött a pesti srácok elszánt arca, akik átlépkedték a sebesülteket és a pufajkások által kivégzett hullákat, akik látták az orosz tankok lánctalpai alá szorult forradalmárokat. Ők kérem szépen, ott lehettek a téren, és emlékezhettek. Innen kintről is szívből gratulálunk a szervezőknek.

De vajon miért lehet ez így? A szabadság ünnepén, miképpen lehetséges, hogy kordonok mögé szorítják az emlékezni vágyókat? Hogy elveszik, még az üdítősflakont is a szomjazóktól? Egyszerű: a félelem miatt. De vajon van mitől félnek?

Akik miatt

A Gyurcsány-éra óta nemzeti ünnepeink szánalmasan telnek. Köszönhetően az ország társadalmi támogatottság nélküli, hatalomhoz ragaszkodó vezetőinek, akik félelmükben elbújnak a népharag elől, és köszönhetően a csőcseléknek, akik az ünnepeken csatatérré változtatják a nyugalmas emlékezésre vágyó utcákat.

Idén, az első Gyurcsány-mentes október 23-án csak apró változások történtek. A kordonok hideg fémkorlátjait kék terítővel takarták le, mégiscsak adva valamit a méltóságnak. A rendőrök nem rohamsiksakban és kihúzott viperával nézték szúrósan, hogy kit lehet ütni, hanem megszokott szolid egyenruhájukban álldogáltak csendesen. Volt belőlük jócskán. A rendbontók azért megmaradtak. Igaz, nem túlságosan sokan, de a néptelen utcák csöndjében, Bajnai Gordon fülében is jól hallhatóan visszhangzott a „libatolvajok, libatolvajok,” meg a „hazaárulók, hazaárulók,” vádja.

A „ragaszkodtok a hatalomhoz, elvtársak” bekiáltás után éppen Draskovics Tibor mindenes miniszterünk tette le koszorúját Nagy Imre előtt. Sorsszerű.

Kicsit szomorkás a hangulat

Mindezeken túl, békés, szürke, ködbeburkolódzó a forradalom emlékéhez egyáltalán nem méltó, ünneplők nélküli ünnep zajlott le a Kossuth téren és a Vértanúk terén. Szomorú színjáték, amit jobb lett volna elhalasztani. Akkor kell ünnepelni, ha lesznek, akik tényleg ünnepelnek – és lesznek, akik engedik is őket.