Mesterházy "menesztése"

"Az állami vállalatok vezetői közül csak egy volt, aki nem fizette be a prémiumát a krízisalapba, tőle a kormány már meg is vált" - közölte fennhangon Mesterházy Attila, az MSZP frakcióvezetője.

A szocialista politikus mindezt Bajnai Gordon miniszterelnökkel való tárgyalása után nyilatkozta, korábban ugyanis azt ígérte: felveti a kormányfőnek, hogy az ötszáz állami cég vezetői közül – sajtóértesülések szerint – csak 178 fizette be a májusban létrehozott krízisalapba bruttó bérének kétmillió feletti részét.

Az MSZP frakcióvezetője Bajnaival folytatott egyeztetése után azt mondta: „kiderült, hogy az említett adat téves, szó nincs erről, 99 százalékban mindenki befizette, egy-két olyan eset volt, vagy talán csak egy, aki nem tette meg, attól a vezetőtől a kormány azóta meg is vált”.

Nos, e kijelentés után az egyik szemünk nevet, a másik viszont legalábbis kerekedik veszettül, ha könnyeket azért nem is hullajt. Egyrészt ugye igen örvendetes, hogy végre kiderült: közel félezer állami vállalatunk csúcsmenedzserének mindenfajta BKV-botrány ellenére azért van szíve, és nem csak a saját, hanem a válságnak leginkább kiszolgáltatott emberek bukszáját is képes gyarapítani, ha szépen kérik.

Milyen alapon?

Ugyanakkor több mint elgondolkodtató a Mesterházy-féle nyilatkozat második része, amely arra utal, hogy az az egyetlen szerencsétlen állami csúcsvezér, aki volt olyan skót, (bárcsak mindannyian skótok lennénk!) hogy nem fizette be a „krízisadót”, tüstént az utcán találta magát, alkalmasint azok között, akiket a kormány szerint segítenie illett volna.

Úgy kell neki! – kiálthatnánk fel a manapság egyre népszerűbb populizmustól felindultan, ám motoszkál ebben a bizonyos Mesterházy-mondatban valami nyugtalanító. Az történetesen, hogy van rá egy halvány esély: az illető cégvezetőnek olyan „kötelezettség” elmulasztása miatt kellett megválnia hivatalától, amelyre sohasem szerződött.

Mert mégis, milyen alapon rúghatták fenéken az egy szem érintett igazgatót? A HírExtra által megkérdezett munkajogász szerint abban az esetben, ha a cégvezetőknek nem volt jogszabályi kötelezettsége a krízisalapba való befizetésre, vagyis ha a kormány nem hozott ilyen értelmű törvényt, akkor kifejezetten a be nem fizetésre való hivatkozással vélhetően nem volt jogszerű a felmondás, az ugyanis kimerítené az egyoldalú szerződésmódosítás fogalomkörét.

„Amennyiben valakinek a munkaszerződésében rögzítve van a munkabére (márpedig az állami cégek vezetői esetében sajnos nagyon is tudjuk, hogy így van – a szerk.) azt egyoldalúan nem lehet módosítani” – tette hozzá csupán általánosságban szólva Dr. Takács János László ügyvéd.

Nesze semmi, fogd meg jog!

Persze korántsem biztos, hogy a szóban forgó felmondás magyarázata a kétmillió forint feletti gázsi krízisalaptól való elirigylése volt. Sokkal valószínűbb, hogy valamely más, formai indokra hivatkozva kötöttek útilaput annak a bizonyos cégvezetőnak lábaira, akit se Mesterházy, se a kormány nem kívánt megnevezni. Mindez azonban – mint azt a jogász is megjegyzi – már nem jogi, hanem politikai kategória.

Félreértés ne essék: nem kívánjuk védeni a nem ritkán milliós, sőt milliárdos adósságokat halmozó állami cégek vezetőit, ám két dolgot le kell szögeznünk: ha a kormány kér valamit, akkor kérjen, és ne követeljen. Ha pedig felelős, populizmustól mentes politikát ígér, pláne ne hozzon olyan közhangulatot meglovagló, a „nép nevében” fellépő döntést, amely árt az amúgy is gyenge lábakon álldogáló jogállam megítélésének.